Sub Rosa

Memories…

Megint általános iskolásnak érzem magam.
Éppen a ballagásunk volt akkor.
Ott ültem a zöld iskolapadban a vadonatúj hófehér ingemben, az erre az egy napra vett szoknyás nadrágomban. Kivételesen néma csend volt a teremben: megilletődve vártuk, hogy az osztályfőnökünk néhány szóval elbúcsúzzon tőlünk, majd egy-egy szál virággal mi mondjunk köszönetet a kedves tanárainknak, akik 4-5 éven keresztül fogták a kezünk és próbáltak kisebb-nagyobb sikerrel vezetni minket a különböző tudományok útvesztőiben.
Sosem tartoztam az osztály élvonalába, valahogy ahhoz már akkor is túlságosan lusta voltam; az élet egyéb, apró örömeit hajszoltam ahelyett, hogy órákat görnyedtem volna a könyvek fölött. Sőt nem is voltam valami népszerű lány, aki aktívan részt vett a közösség életében, inkább csendben visszahúzódva figyeltem mindig a többieket. Így barátaim sem voltak. A jó tanulók nem vettek be, mert butának tartottak, a trendi lányok nem jelentek meg velem, mert nem voltam divatos, a fiúk rám sem néztek, mert nem voltam „átlagos”, többiekkel ugyan el-el lehetett hülyülni, de valahogy továbbra is hiányzott valami ahhoz, hogy bárkinek is a legjobb barátja legyek. Vágytam rá, de sosem adódott meg. Mintha én lettem volna a kirekesztett.
Nem hiszem, hogy odafigyeltem a tanárnő szavaira. Haladni akartam, le akartam tudni az egészet, otthon akartam lenni a családom körében, ahol voltam valaki, ahol szerettek és tiszteltek. Így még nagyobb arcul csapásként ért, amikor egy szegfűt kaptam – köszönetképpen a szerenádért.
14 évesek voltunk, akik már felnőttnek érezték magukat. Mindenesetre már a gimnázium égisze alatt állóknak. Úgy gondoltuk, hogy milyen felnőttes dolog éjjel, de legalábbis sötétedés után a tanárok ablaka előtt énekelni. Készültünk rá, de valami miatt megtiltották nekünk. Fiataloknak véltek bennünket, így nem engedélyezték, sőt a szülőket külön figyelmeztették erre. Legalábbis én így tudtam…
Senki nem örült neki, fel voltunk háborodva. Én is. Semmi énektudásom sincs, ha énekelek se a ritmust, se a dallamot, de szerintem még a szöveget sem találom el. Szóval felismerhetetlenné teszem a dalokat. Mégis ugyanúgy gondolkodtam, mint az osztályom: jó buli lehet elmenni és énekelni a gyertyafényben. De hát nem lehet, így személy szerint beletörődtem.
És ekkor az utolsó utáni pillanatban megtudtam: mégis volt szerenád. Az osztályom titokban szervezkedett. Mindenkit összecsődítettek, csak nekem nem szóltak. Minek is szóljanak annak a fals bicebócának? Úgyis csak útban lenne!
Az osztályfőnökünk – bár tudta, hogy nem jelentem meg azon az estén az ablaka előtt- nem akart kihagyni a csapatból, így én is kaptam egy szál vörös szegfűt, amellyel még jobban megforgatta a kést a szívemben. Jogtalannak éreztem, hiszen én nem voltam ott, én nem is tudtam róla, én nem szerveztem titokban semmit se, én nem érdemlem meg a köszönetét…
Később elfelejtettem, hogy volt olyan időszak, amikor nem tartoztam bele a közösségbe, csak elviseltek, mert el kellett nekik. Mostanáig…
Januárban, amikor eljöttem a cégtől először szabadságra, majd táppénzre, a főnököm is otthagyta a céget. Mivel én csak egy beosztott voltam, egy alsóbbrendű és ráadásul veszélyeztetett terhes is, nem számítottam arra, hogy rendeznek nekem semmit se; viszont az nem volt kérdéses, hogy tartanak a főnöknek egy búcsú bulit. Eljövetelemkor nem tudták még, mikor lesz az „ünnepség”, ennek ellenére a főnököm megjegyezte, hogy ha majd nem tudok elmenni a pocim miatt, akkor sem fog megharagudni rám, megérti, miért is maradok otthon. Mivel akkor még úgy volt, hogy kapok autót, megkértem a kollégáimat, mindenképp szóljanak nekem is, mert el szeretnék menni. Ha nem is maradok ott végig, de szerettem volna még egy utolsót együtt bulizni a kedves munkatársaimmal.
Teltek-múltak a hetek, de nem szóltak. Valahogy arra gondoltam, hogy nem jött össze a szervezés, és nem tartották meg. Közben voltam is bent a cégnél, mindenkit külön üdvözöltem, érdeklődtem a többiek felől, elejtettem néhány szót arról is, hogy szívesen dolgoznék otthonról – amit persze nem vett komolyan senki sem.
Egyik pénteken felhívtam a másik marketingest egy Exceles kérdéssel, mire arculcsapásként ért az ő kérdése:
– Este jössz?
– Hová?
– A főnök búcsú bulijára! Hát nem szóltak neked?

Nem, nem szóltak, így nem is mentem el. Most sem tudtam volna meg, ha egy teljesen más dolog miatt nem telefonálok.
Biztosan azt mondjátok, hogy ilyenkor le kell gyűrni az önérzetet, és elmenni, ha el akarunk. Nekem ilyen választásom nem volt, mert éppen vidéken tartózkodtam, és az utolsó utáni pillanatban tudtam meg, amikor már nem volt egyéb lehetőség. Így szomorúan, de tudomásul vettem, hogy én már nem tartozom közéjük – hiszen úgysem tudtam volna elmenni a baba miatt.
Ez még nem sodort vissza a múltba, bár felfogtam, hogy az évek folyamán semmi sem változott velem kapcsolatban. Aminek sikerült igazán felszakítania a régi sebeket az az volt, hogy a főnök a céges ajándékának fotóját feltette a Facebookra, és mindenkinek – név szerint – megköszönte. Természetesen engem is belevett a felsorolásba, pedig még az ajándékba sem szállhattam be…
Csak ültem a gép előtt és végre elengedhettem az évekkel ezelőtt felgyülemlett könnyeimet.

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. kidlanka says:

    Megértem az érzéseidet,bár Velem még ilyen nem fordult elő.De!!!! Akinek nem vagy elég jó,hogy együtt bulizzatok azt ne is sajnáld,mert akkor nem is ismernek igazán és meg sem érdemelték volna,hogy elmenj!Legalábbis Én ezt gondolom!Tudod Én elég szabad szájú vagyok és erre csak azt tudom “mondani” Kapják be! 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!