Sub Rosa

Egyre nehezebb…

10 nap.

Egyre türelmetlenebb vagyok, tegnap már azt hittem, hogy 9 nap van már csak hátra. Úgy kérdeztek vissza, hogy nem 23-ára van megbeszélve a császár. De-de! És az még 10 nap. Amire még a nődoki is pontosan emlékezett, mert amikor a koleszterin miatt felhívtam, olyan édesen kérdezte: akkor 23-a császár, igaz? Igaz! Ha kibírom addig…
Nehezen megy, egyre nehezebben. Tegnapelőtt éjszaka például nem aludtam csak 2-3 órát. Ezért sem írtam, mert egész nap olyan voltam, mint a mosott rongy… Na, meg fodrásznál voltam – még így szülés előtt. Ismét levágattattam a hajam (ugyanolyanra, mint decemberben) és kértem ombre festést. Nem mertem az egészet befestetni vörösre, amíg babát várok, illetve szoptatok, nem akarom, hogy bármilyen vegyszer belekerüljön a szervezetembe (így Zsebikém szervezetébe), de már nagyon hiányzott egy kis szín a hajamból. Szimpla barna, amivel úgy igazán nincs is gondom, csak szeretem, ha valamilyen más szín is csillog benne. Bevallom, szerettem vörös is lenni… Akkor olyan kis vadóc voltam. Tudom, tudom, átlépek egy másik generációba, amikor illik megkomolyodni –nem lesz olyan könnyű, mint ahogy elvárnák tőlem. Bár csak akkor döbbentem rá erre, amikor a hajamat kiszárították és még Mr. Férfi is azt kommentelte rá, hogy megkomolyodtam tőle. Nyugi, ma reggelre elaludtam, és a baloldalam totálisan begöndörödött (viccesen nézek ki: baloldal göndör, jobb oldal szög egyenes, és a hajsütő vasam, de még a vasalóm sincs itt velem).
Aludni egyébként azért nem ment, mert félóránként járhattam ki vécére (ma éjjel kivételesen egyszer sem ébredtem fel). Ez Zsebi Babának nem volt elég: a hasam folyamatosan keményedik és fáj. Már Zsebinek sem lehet a legkényelmesebb az én hasamban, hiszen a fejét folyamatosan nyomom össze, és még néha az egész gyereket összenyomorgathatom. Ilyenkor rúg vissza, amitől bekönnyezik a szemem.
Nem tudom, hogy lesz-e tejem, de a melleim nagyon érzékenyek. Egyszóval: fájnak.
Közben valószínűleg meg is fáztam. A múlt héten anyósom aggódott értem, mert kabát nélkül sétáltam az utcán. Nálam ez tavasszal és ősszel gyakori, mert hiába vagyok fagyos, ha néhány utcányit sétálok, már kimelegszem és megizzadok. Olyankor meg sokkal könnyebb megfázni a kabátban, mintha egy kicsit induláskor megcsíp a hideg. Nem is lett tőle semmi bajom, a hideg levegő nem okozott semmit, viszont elég volt hazajönnöm a családi házba.
Most is úgy jártam, mint februárban. Itthon kényelmesebb, és itt legalább vigyáznak rám… Még be sem értem, már fenékre ültem a lépcső előtt. Most is ugyanolyan szépen csücsültem le, mint a múltkor, csak most még szerencsém is volt: nem volt semmi sem mögöttem. Így nem is ütöttem meg magam. Apum viszont náthás. Így vagy tőle kaptam el, vagy tegnapelőtt éjszaka, amikor egy félórára visszaszundítottam – takaró nélkül. Nem komoly, és nem hiszem, hogy súlyosbodna. Csak folyik az orrom – amit valahol nem is bánok, mert így legalább sikerül normálisan kifújnom (fogadni merek, hogy orrpolipom van…).

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Címkék:

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!