Sub Rosa

Megérkezett – 2. rész: Bejutás a kórházba

Ebédelni mindenképp „étteremben” szerettünk volna. A Corvinnál van a Trattoria Venezia, ahová Mr. Férfi a születésnapomra foglaltatott asztalt, de helyette a nőgyógyászaton kötöttünk ki, mert pár hetes terhesen vérezni kezdtem. Azóta se mentünk el. Most pótolni szerettem volna, mert több alkalmam egy ideig biztosan nem lesz, hiszen Zsebivel vidéken vagyunk, ha meg mégis ott vagyunk, se fogunk tudni kettesben elmenni… Mégsem ott kötöttünk ki, hanem a Nordsee-ben. Úgyis ott voltunk a Mammutnál, és mindketten imádjuk a halat. Majd vasárnap elmegyünk az olasz étterembe ebédelni, úgyis közelebb van hozzánk – persze, vasárnap már nem mentünk…
Ebéd közben már éreztem a fájásokat. Számolgattam is, de még csak 25 percesek voltak. Hazafelé a villamoson már 20 percesre csökkent, de még ennek sem adtam nagy hangsúlyt. Nem fájt igazán, csak keményedtem és a hátam hasogatott. Azóta se tudom, hogy ez maga a vajúdás, vagy csak elefántot csináltam a bolhából.
Ami viszont pontot tett az i-re az volt, hogy az 51-es villamos (na most könnyedén kitalálhatjátok, merre lakunk) elment előttünk. 12 perc múlva indult a következő, és a megállójában nincs semmi ülőalkalmasság. Negyed órát állhattam volna egy helyben a szétmenő hátammal. 6 perc alatt viszont gyalog is otthon vagyunk – jó, most több kellett! A séta mellett döntöttem, hiszen két fájás között azért nem volt elviselhetetlen a helyzet. Sőt csak egyszer kellett megállnunk pihenni, azt is már az út második felében!
Otthon első dolgom a vécé meglátogatása volt. Hátha csak azért érzem ezt a furcsa érzést, mert valami meghajtott… Csakhogy utána nem múlt el! Akkor sem, amikor beültem a zuhanyba (a tálcának van egy ülőke kialakítása) forró vizet engedni magamra – ha jósló elvileg el kellett volna múlnia. Mégsem voltam biztos benne, mert nem fájt annyira. A Hoxás csapat sem volt benne biztos, hogy mit érzek, és még Művészlány is csak jóslónak vélte az elmondottaimból. Azért továbbra is ott tanakodtam Mr. Férfinek, hogy akkor most mit is csináljunk. Őszintén bevallom, nem mertem először bemenni, mert 1) sajnáltam taxira a pénzt 2) féltem, hogy a szülészeten kiröhögnek.
Végül anyósomék mentettek meg minket. Szerencsére a városban voltak, és felhívták Mr. Férfit, hogy beugranak, hoznak neki valamit. Nem is kellett több: ugrottunk a lehetőségre, hogy bevigyenek minket a kórházba. Szombat este 7 órakor!
Bent Mr. Férfi még aggályoskodott egy kicsit a szabályokkal; én egyenesen becsörtettem. Elnézést kértem, állítottam, hogy biztosan feleslegesen jöttem be, de kicsit aggódom, mert olyan fura 10 perces (egyébként már 7-8) keményedéseket érzek. Az ügyeletes szülésznő gyorsan levetkőztetett és manuálisan megvizsgált. A méhszájam már 3 ujjnyira (a zárójelentésen 3 cm-re) ki volt már tágulva, így ez megerősítette, hogy nem mentem rosszkor. Kérdezte, hogy mikorra vagyok kiírva, és mondtam, hogy szerdán császároznának. Gyorsan még rátette a hasamra a CTG tappancsait, amik szintén bebizonyították, hogy erőteljes méhösszehúzódásaim vannak, így az ügyeletes orvos is úgy gondolta, ideje megműteni. Ekkor lettem én igazán rosszul!
Igen ám, de a legfőbb kérdés most az volt, hogy miért is kell császározni?! Mondtam, hogy a mozgáskorlátozottságomra és a beszűkült csípőmozgásomra tekintettel döntött úgy a nődokim, hogy inkább császár, mint a természetes megkockáztatása. Ez mind rendben van, de nincs róla orvosi igazolás…
Folyt. köv. 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!