Sub Rosa

A lépcső és a kanapé…

Nem volt elég a szombati – szerencsés kimenetelű – ütközés, vasárnap rátettem még egy lapáttal az egész hétvégémre, sőt a hetemre is!
Most tartották meg a Street Food Showt a Hold utcai piacon, odakészültünk ebédelni. Mr. Férfi már előrevitte Zsebet az autóhoz, én még visszaszaladtam a táskámért a szobába. Közben a telefonjaimat (kettő is van belőlük) leraktam a konyhában az étkezőasztalra. A táskám csak le volt dobva a földre. Kapkodva, sietve hajoltam (félig guggoltam) le érte, majd fordultam is hátra, hogy kimenjek a szobából. Ahogy léptem egyet, megbotlottam Zseb otthagyott, félig feltúrt játszószőnyegében, és éreztem, hogy hasra vágódok. Kicsi a szobánk, így arra nem volt esélyem, hogy szimplán elterüljek a földön, csak arra, hogy félig-meddig vagy a dohányzóasztalunkra, ülőgarnitúránkra essem, esetleg szétverjem a fejem a csigalépcsőnkben. Próbáltam visszahozni az egyensúlyom – mintha szaladni akarnék ilyenkor – de csak annyit sikerült elérnem, hogy az utolsó pillanatban megragadtam a korlátunkat, de már az esést nem tudtam megakadályozni. Gyomorszájjal belevágódtam az ülőgarnitúránk karfájába. A kapaszkodásnak köszönhetően lerántottam magam onnan, de úgy, hogy sikeresen végigvertem a bordáimat, elől, oldalt és hátul. A lépcső pedig olyan közel volt hozzám, hogy az egyik lépcsőfok eltalálta az orrom. Azaz beestem a lépcső és az ülőgarnitúra közötti résbe.
A legnehezebb feladatnak a lélegzés bizonyult. Az orromból eleredt a vér, a tüdőmből kiáradt az összes levegő, és mintha nem is akart volna visszajutni. Így képzelem el azt, ha valaki fuldokol. Hatalmas, hangos hörgések árán megpróbáltam kimászni onnan, de csak annyi sikerült ebből, hogy nekidőltem az ülőgarnitúrának. Egyedül voltam, felállni nem ment, sőt továbbra is szúrt az oldalam, ha levegőt próbáltam venni. Mindent összevéreztem. Szerencsére a kanapén találtam egy összegyűrt papírtörlő darabot, azzal próbáltam elállítani az orrom vérzését.
Az asztalon megláttam, hogy Mr. Férfi otthagyta az egyik telefonját (neki is kettő van, bizony ám!). Zombimozgásban odakúsztam érte, és megpróbáltam felhívni a másikját. Éppen Zsebet kötötte be az autóba (utólag tudtam meg), így nem vette fel. Kétszer próbálkoztam, de rájöttem, hogy ez így sikertelen lesz, ülhetek én ott órákat is, mire észreveszi, hogy baj van. A lakásunk alatt iroda van, ahol anno anyum dolgozott. Utolsó mentsvárként felhívtam őt, hogy szóljon be az irodába (recepcióként is működik, szóval tuti, van bent valaki), és kérje meg a mostani ügyeletest, hogy küldje fel Mr. Férfit. Nem volt meg neki az iroda központi száma, így felhívta a volt főnökét, hogy szóljon be az irodába, hogy küldjék fel Mr. Férfit a lakásba, mert elestem… Kicsit bonyolult volt, de végre megoldódott, és Mr. Férfi visszajött. Anyummal telefonon tartva a kapcsolatot egyeztettek, hogy jól vagyok, az orrom vérzik, fáj a fejem, néha hányingerem van (attól függött, hogyan ülök, illetve mennyit beszélek), de nem vesztettem el az eszméletem, „jól vagyok”. Az orromat betömte összecsavart papírral, majd leültetett a kanapéra (Zseb a kiságyban).
Ezek szerint nem megyünk enni, így ő – Mr. Férfi – elszalad és vesz valamit, illetve vesz mosogatószert. Kértem, hogy várjon még vele, megpróbálom összeszedni magam, és ha elmúlik, vagy javul a fájdalom az oldalamban, akkor még talán el is mehetnénk, de nem, ő hajthatatlan volt. Magamra hagyott vérző orral, sajgó háttal, mellkassal és a nyűgös gyerekkel, akit persze nem lehetett a kiságyban hagyni. Összeszorított fogakkal leültem a kiságy mellé (szerencsére ott volt egy szék), és kivettem szoptatni Zsebet. Ennyire volt kapacitásom. Azt ne kérdezzétek meg, mit vett, mert arra nem jöttem rá, enni nem, mert végül is azt mondtam, hogy lehet, hogy el tudunk menni, mosogatószert pedig elfelejtett…
Dühös voltam magamra, hogy ez történt, rákészültem a finom különlegességekre, így akármennyire is fájt, otthon nem maradtam. Beültünk az autóba, és elmentünk. Apum autója van nálunk, amit inkább én vezetek, mint Mr. Férfi. Ha valami történik vele (pl. előző napi eset), akkor kevésbé harapja le a fejem, mintha más okozta volna. Miután jó távol álltunk meg, a Bajcsyn, szívtam a fogam, miért is nem kerestünk közelebb egy parkolót. Rettentően fájt a mozgás. A vezetés annyira nem is, csak mikor sebességet kellett váltanom, de a járkálástól könnybe lábadt a szemem. Zsebet az autós hordozójában vitte Mr. Férfi, így még kapaszkodni sem tudtam senkibe.
Az első üres asztalnál leültünk, majd én ott maradtam az addigra alvó gyerekkel, és Mr. Férfi hozta az ebédem. Rákkal kezdtünk, amit vietnámi marhahúsleves követett mexikói avokádókrémes tortillával, végül saját tintájában sült tintahal és sült paprika. Desszertnek gesztenye- és pisztáciafagyis palacsintát választottunk. Zseb az egészet végigaludta.
Otthon első dolgom volt gyógyszert bevenni. Amikor elzáródott a tejcsatornám azt mondták, hogy Algopyrint vegyek be. Ha akkor bevehettem, akkor gondoltam most is. Este, elalvás előtt is kellett egy, de akkorAlgoflexet kaptam Mr. Férfitól, mert az elvileg gyengébb.
Ha már mozogni sem tudtam, nagyon tartottam attól, hogy a következő napokban, ha egyedül leszek otthon (másnap már Mr. Férfi ment dolgozni), hogyan fogom felvenni, elbírni, hordozni Zsebet. Megbeszéltem Mr. Férfivel, hogy megkérem a szüleit, ha tudnak, ráérnek és van kedvük, jöjjenek el hozzám, és babázzanak, mert én maximum arra leszek képes, hogy leülök és megszoptatom. Anyósom rögvest felajánlotta, hogy a hét elején minden nap eljönnek hozzánk, és segítenek. Nagyon megörültem neki, mert a hét második felében tudtam, hogy apum jön, így nem lesz egyetlen egy nap se, amikor egyedül kell lennem a babóval.
Hétfőre azt gondoltam, jobb lesz, de csak rosszabbodott. Már a mellkasom is fájt, sőt a hasam is (ez lehetett attól is, hogy sok kávét ittam). Vasárnap nem mentem be a kórházba, hiszen mozogtam, vezettem, úgy éreztem, nincs szükségem rá, de másnap mégis megkértem anyósomat: vigyen be. A januári incidens után sejtettem, mi vár rám. Zseb elaludt az autóban, ezért inkább otthagytam a nagypapájával, pedig gondoltam arra is, hogy miatta előbbre is engedhetnének. Órákat kellett várni. Ugyanabba a rendelőbe kerültem, mint a múltkor, csak most egy fiatal doktornő volt, aki megvizsgált. Kiderült, nem is ide kellett volna jönnöm, mert körzetileg a Merényi Kórházhoz tartozom (a Péterfy Baleseti Osztályára mentem a Fiumei útra), de azért megvizsgált. Elküldött ultrahangra, majd röntgenre. Az ultrahangos egy fiatal orvos volt, aki azzal poénkodott, hogy ő Ross doki az ER-ből. Tényleg szimpi volt, bár nem mondtam volna rá, hogy egy szívtipró, de lehet, a nővérek másképp látják a dolgot. A vizsgálat során megállapította, hogy csak zúzódásaim vannak, a belső szerveim nem sérültek. Fájdalomcsillapítóként használjak Flektort, Voltarent, csak ne Algopyrint! Most hogy is van? A röntgen után visszamentem a doktornőhöz, akitől megtudtam, törésem sincs, így nincs további teendő, pihenjek sokat. Ennek ellenére legszívesebben bent tartott volna megfigyelésen, amit én most a 4 és fél hónapos babámra való tekintettel elutasítottam. Alá is írtam egy nyilatkozatot, miszerint „a hospitalizációt, a beteg részletes orvosi felvilágosítás ellenére, melyet megértett, amely kiterjedt arra, hogy sérülése, akár maradandó egészségkárosodáshoz, illetve halálhoz vezethet, nem egyezett bele, saját felelősségére távozott ambulanciánkról, ezt saját aláírásával igazolja.” A fájdalomcsillapításra pedig azt tanácsolta, hogy beszéljek a nődokimmal, mit lehet ilyenkor.
Ezek után szerdáig nem vettem be semmilyen gyógyszert, nem akartam ártani Zsebnek, de kedd éjszaka a gyerkőc mellkason rúgott, szóval nemhogy javult volna az állapotom, még inkább lerokkantam. Most már a levegővételkor is szúrt az oldalam, nem csak mozgáskor. Gyorsan írtam a szoptatási tanácsadómnak, aki ráadásul gyógyszerész is, hogy ilyenkor mit vehetek be, és ezt a választ kaptam: „be lehet venni Algopyrint is, de ha tartósabban kell, akkor az Ibuprofen tartalmú Algoflex lenne a jó. Ha ez nem veszi ki, akkor lehet Cataflan, vagy Voltaren.” Mr. Férfi Algoflexet hagyott itthon, így gyorsan bekaptam egyet, amivel már elvoltam.

Zsebet legközelebb csütörtökön tudtam felvenni, addigra eljutott a stagnálás egy olyan szintjére, hogyha fáj is, összeszorított fogakkal, biztonságosan fel tudom emelni a kiságyból, vagy mellőlem a kanapéról. A földről még nem…

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Kati says:

    Sajnálom, hogy ez történt veled! 🙁 Érdekes ez a terhesség-szoptatás alatti gyógyszerszedés, mindenki mást mond. Nekem ugye talán bogyók miatt nem lesz második, mert amiket szedek, azokról is valaki azt mondja, hogy lehet, valaki azt, hogy nem…

  2. Köszi, csak figyelmetlen voltam 🙂 Meg kapkodtam.Én is jót “nevettem”, hogy senki nem tudja, milyen gyógyszert lehet vagy sem. A tanácsadóm az egyedüli, akiben bízok, mert ő kétszeresen is tanulta 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!