Sub Rosa

Szeparációs szorongás

Minden baba éltében eljön az a pillanat, amikor édesanyja hosszabb-rövidebb ideig magára kell hagyja. Pár hónapos korában még hamar megnyugszik, ha pár percre egyedül hagyod vagy megkérsz valakit, hogy vigyázzon rá. Nyolc hónapos kora körül azonban új időszak kezdődik és a baba hirtelen sírni kezd, ha kilépsz a szobából – ezt a jelenséget szeparációs szorongásnak nevezik.”


Általában a gyerekek 8 hónapos korában jön el az az idő, amikor nem tud anya nélkül meglenni. Olyankor sír, ha nem látja az anyját, mert nincs időérzéke, és fél, hogy az az 5 perc is örökre szól. Azt mondják, hogy ez a félelem úgy 10 hónapos korára elmúlik. Igaz, másfél éves korában újra előjöhet.
Nem féltem ettől, hiszen a gyerekemet az első pillanattól fogva úgy neveltem, hogy voltak körülöttünk, mindig többen ugrálták körül, az én ölemben volt a legkevesebbet. Néha féltem is, hogy én nem is vagyok az anyja, csak egy „tejcsárda”, mert mindenki többet foglalkozott vele, mint én. Ritkán (például a múlt héten kétszer) vagyunk csak kettesben egy teljes napra, ilyenkor mindig próbálom úgy „nevelni”, hogy eljátsszon egyedül, ne érje váratlanul, hogy le van rakva. Mégis mostanság kétszer is olyan helyzetbe kerültünk, ami azt mutatja, hogy a gyerek kezd belekerülni abba a korszakba, ahol csak is én vagyok a megnyugtató személy.
Több posztban számoltam be az autóvásárlási szándékunkról, aminek lassan vége. A KIA lett végül, már a nevemen is van, de még a minisztérium/bank* nem utalta a pénzt. A biztosításokkal ugyan megjártam, mert az Aegon dolgozója mintha lenyúlta volna a befizetett összeget, a Casco meg túl drága lett volna a Signalnál, így keresni kellett egy másik biztosítót. A Lehetőségautó.hu talált is egyet, így még egyszer meg kellett náluk jelennem aláírni a papírokat.
Egy órát voltam távol, nagypapám kísért el, addig nagyim vigyázott otthon Zsebre. Indulás előtt nekem dolgom volt még otthon, addig ők elvitték a manót sétálni. Körülbelül egy órát voltak kint, amikor nagyi úgy gondolta, hogy ő inkább bent várnak meg minket. Többször is megkérdeztem, hogy biztosan jól meggondolta, és inkább nem jönnének-e el velünk, de nagyi hajthatatlan volt. Csak mentünk és jöttünk, ahogy csak lehetett. Be akartam még menni a közeli bababoltba, de papi tanácsára inkább hazamentem. Jól tettem, mert nagyi már az ajtóban állt Zsebbel, aki meglátva vigyorgott. Nagyim kevésbé. Arcán kétségbeesés látszódott, már nyitotta is ki előttünk az ajtót.
– Végre! Már nem tudtam, mit csinálni vele. Csak ordított egy órán keresztül. Már hívni akartalak benneteket, hogy gyertek már!
– Előbb egy perccel sem tudtunk volna… De nem is sír – kacagtam a fiúmra.
– Most már! De amint kitetted a lábad bőgni kezdett. Akkor egy darabig elhallgatott, amikor azt mondtam neki, hogy gyere, megnézzük a mamit, jött-e már. Vagy azt, hogy ott vagytok már az udvaron. Addig csendben volt, és le nem vette a tekintetét az ajtóról, amíg rá nem jött, hogy mégsem jöttök még.

Néhány nappal később egy negyedórára szaladtam el, amíg apumat elvittem egy partira. Zsebre az apja vigyázott. Hazaérve megint nem hallottam sírást, de Mr. Férfi azzal fogadott, hogy ahogy kiléptem az ajtón, elkezdett sírni, és csak most hallgatott el, ahogy kinyílt az ajtó…
Szóval úgy néz ki kezdődik… Ráadásul most vasárnap színházba készülök Channah-val és anyummal, míg Zsebre az apja vigyázna. Előre félünk tőle!


*fogalmam sincs éppen hol áll a pénz

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!