Sub Rosa

Tengeri cimborák

Amikor leültem, azt hittem megint cogito… témában írok. Egy “nem akarok” listát akartam írni, de aztán észrevettem egy “könyvecskét”…
 Tegnap az egyik legjobb barátom éppen hiányolta az írásaim… Most – életemben először – megpróbálkoztam egy mesével. Ne várjatok tőle túl sokat!


Bruno, a közönséges kis bohóchal boldogan éldegélt a korallok között. Szeretett a virágállata mellett úszkálni, de mégis úgy érezte, világot kellene látnia. Ezért odaúszott Blue barátjához, egy ibolyaszínű halacskához, aki egy fésűskagylóval diskurált:

– Hagyd azt a színes kagylót, és jerj vélem egy tengeri utazásra!
Bluenak nem kellett kétszer „mondani”, már csápolt is az egyik uszonyával a fésűskagyló felé, és úszott is tovább Bruno kíséretében.
A két cimbora nem tudta, mely áramlatokkal haladjon, amíg egy furcsa, de annál gyönyörűbb lényre lettek figyelmesek. Gyorsabbra fogták a csapkodást a farkuszonyukkal, és követni kezdték a „szirént”a nyílt tenger felé.
Bella a fiatal delfin észrevette, hogy követik. Lassított tempóján, miközben vissza-visszapillantott az utána loholó picurka halakra.

– Mit csináltok ti?
A két halacska megijedve a váratlan hangtól egymásnak úszott. Hirtelenjében azt sem tudták, hol vannak, és mi célból jöttek a hidegebb hőmérsékletű vízbe. Dadogni kezdtek, egymásra mutogattak, szegény Bella semmit sem értett belőle.

– Értem én! Tetszett a fejdíszem?
Mutatta meg a fejére tűzött rózsaszín virágszirmokat, amik szépen a delfin lány bőrére tapadtak. A fiúk el sem tudták képzelni, hogyan nem mosta még le a tenger arról a szép, sima bőrről, de udvariatlanságnak vélték volna megkérdezni. Nem is kellett nekik, mert Bella sípoló hangon felkacagott:

– Tetkó! Szóval mit kerestek erre felé?
– Világot látunk!
Szedte össze a bátorságát Bruno. Bella szemei elkerekedtek, szája tátva maradt a csodálkozástól, amitől a bohóchalat még inkább büszkeség fogta el a tettük miatt.

– Új dolgokat, barátokat szeretnénk szerezni, ezért úgy gondoltuk, hogy elmegyünk erről a korallzátonyról, megnézzük, milyen az élet máshol…
– Veszélyes… – sóhajtotta Bella, de a hangjában megjelenő szomorúság gyorsan tovaszállt. – Éppen Lilla barátnőmhöz készültem. Gyertek velem!
A két kicsi hal egymásra nézett, és bólintott. Persze, hogy követték Bellát a veszélyes vizekre! Ahogy egyre hidegebb lett a víz, egyre közelebb haladtak a víz felszínéhez. Alattuk egyre sötétebb lett, egyre félelmetesebb, de a két fiú nem nézett lefelé, csak előre, Bella farokcsapkodásait követték.
Kiderült, hogy Lilla nem olyan gyönyörű teremtés, mint barátnője Bella, hanem egy hatalmasra nőtt cethölgy, akinek a kedvenc időtöltése a planktonok kiszűrése a vízből. Egy jó kedélyű, barátságos, vendégszerető asszonyságnak ismerték meg végül, aki plankton uzsonnával kínálta újdonsült vendégeit.
Eközben a fiúk másik legjobb barátja Ciceró, a csikóhal, Bluet kereste a kagylónál. A néma kagyló elmutogatta, hogy a barátaik veszélyes útra indultak, ki a nyílt tenger felé, egy hidegebb áradattal, és biztosan meg sem állnak a sarkvidékig, ahol biztosan a jégtáblákról fókák fognak rájuk vadászni. Ciceró nem nagyon hitt a kagylónak, hiszen el sem tudta képzelni, milyen lehet máshol az élet, neki tökéletesen megfelelt ez a partvidék, és ezért úgy gondolta, a barátai is hasonlóképpen vélekednek.
Éppen elköszönt volna a színes kagylótól, amikor Charlie, egy vörös rák bukkant fel mögötte, és játékosan belecsípett a farkincájába. Cicero ugrott egy hatalmasat a meglepetéstől, már-már torkolta volna le a rákot, de Charlie kedves, bűnbánó mosolyától minden haragja elszállt.

– Gyere, játszunk!
– Most nem Charlie! Meg kellene keresni Bluet és Brunot! Te sem láttad őket?
Charlie sem találkozott velük, mióta elmentek Bella után, de úgy gondolta, hogy Tenkes a félszemű polip mindent tud, menjenek el hozzá, és kérdezzék meg tőle, merre lehetnek a fiúk.
Tenkes, a nyolckarú polipocska, a kedvenc helyén, egy elsüllyedt kalózhajónál bóklászott és kincseket gyűjtött. Fejére csapott egy kalózkalapot, majd a csápjaihoz legközelebben fekvő fegyvereket felkapta, amikor észrevette a barátai közeledését.

– Ti gazfickók! Mit kerestek a kincseim közelében! Félre, vagy véddjétek magatokat!
– Tenkes, csak mi vagyunk az, Charlie és Ciceró!
– Fiúk, mit kerestek erre? Sosem szoktatok velem jönni kincsvadászatra!
– Tudjuk, tudjuk – sajnálkozott a rákocska. ­ – Nagyon sajnáljuk! De nem láttad véletlenül Brunot és Bluet?
Tenkes, mint mindentudó, éppen valami frappáns választ próbált kitalálni, nehogy felfedezzék, hogy van olyan, amit mégsem tud, de nem volt rá ideje, mert a két szóban forgó hal úszott feléjük.

– Képzeljétek! A nyílt tengeren voltunk, és megismerkedtünk Lillával és Bellával…
Kezdte a mesét Brunot, és amíg haza nem kellett menniük, csak mesélt és mesélt az elámult barátainak, miket láttak a nyílt tengeren, és megígérte, hogy nekik is bemutatják a lányokat. 

Cicero csak sóhajtott egyet a fiúk vakmerőségén…

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!