Sub Rosa

Fáradtság…

karámfent
Hétvége, amikor együtt a család. Apa együtt lehet a fiával… Gondoltam Mr. Férfi is leveszi legalább vasárnap a terhet a vállamról, de úgy éreztem, hogy még ekkor is én vagyok az egyetlen, aki Zsebbel foglalkozik. Ő most elmegy vásárolni, mosást tesz be, sír, etessem meg, sír, nyugtassam meg, mert ő nem tudja… Közben az édes kis fiúm is rátett egy lapáttal, olyan nyugtalan volt, mint amilyen nem szokott lenni – csak játszani kellett volna vele, de nem ment, mert én is egy idegbeteg állatra hasonlítottam.
Próbáltam helyt állni, de amikor Zseb – direkten – azzal kezdett el játszani, hogy a laptopomat rugdosta (amitől a bekapcsolt gép olyan szépen zuhant vissza mindig az asztallapra). Vagyis, még mindig volt egy hajszálnyi türelmem, de a laptopommal felborította a dobozos ciderem, amit ráadásul fejjel lefelé állítottam fel – ÉN! -, és a jegyzeteimről, a földről, a frissen mosott köntösömről törölhettem fel, akkor azt mondtam, hogy ELÉG!
Ránéztem az üres cideres dobozra, amit ugyan felbontottam, de végül nem ittam belőle egy kortyot sem*, ledobtam a feltörlő ruhát, majd zokogva kimentem a fürdőbe. Szegény Mr. Férfi el sem tudta képzelni, mi bajom van…
Nem érdekelt már semmi, ha én akkor nem megyek el, felrobbanok. Így felvettem egy két számmal nagyobb nadrágot, ami menet közben többször majd’ leesett rólam, úgy kellett megtartanom a tömegben, a laptopom és beültem az autóba. A legközelebbi Costa Coffee-ig elautókáztam – életemben először egyedül Budapesten! – és két és fél órán keresztül mézeskalács lattét ittam, miközben dolgoztam…
A kávétól ugyan felpörögtem, este alig bírtam elaludni (Zsebbel egyetemben), viszont továbbra is hullafáradtnak éreztem magam. 
Annyira, hogy sikeresen olyan mélyen bealudtam, hogy nem ébredtem fel arra, hogy Zseb éjjel a cicit keresi. Hálógalérián alszunk, ahová csak egy matracot terítettünk le, mert az ágyunk már nem fért volna el. A matrac fejrészéhez pedig polcokat, ahová anno Mr. Férfi a legóit pakolta. Mióta Zseb is velünk alszik, és rájöttünk, hogy a legós dobozokat fel tudja nyitni, az alsó polcokról eltüntettünk mindent. A nagy forgolódás közepette a kis manóm így most könnyen bemászhatott a legalsó polcra. Sötét volt még, én félkómásan kerestem a manócskámat, de nem volt a helyén. Ekkor vettem észre, hogy a fal és a matrac között van a feje, míg a testével a polcon gubbaszt.
Egyedül képtelen voltam kihalászni onnan, különben is, nagyon féltem, hogy a fejét be ne verjem valamibe, Mr. Férfi volt az, aki segített mellém tenni. Zseb felébredés nélkül fordult is hasra – meg sem lehetett fordítani, majd a fejével rácuppant a mellemre, és aludt tovább. Féltem, hogy megfullad, de nem hagyta arrébb tenni magát, még azt se, hogy esetleg a másik mellemre tegyem. 
Olyan volt, mint egy éhes pióca. Megkaparintotta és nem engedte!
 
 
 *kb. annyit szoktam a szoptatás miatt…

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!