Sub Rosa

Kettesben

Szeretem azokat a napokat, amikor Zsebbel kettesben vagyunk. Nehezek, de gyönyörűek. 
A héten több ilyen is adódott…
Megtapasztaltam, milyen egy már álló, mászó, minden után érdeklődő, pakoló kisfiúval az élet. Voltak érdekes momentumok, helyzetek, amikre nem is gondoltam volna. Ilyen volt, amikor a szekrényről nem csak lepakolt, vagy a fiókjából kirámolt, hanem még magára is rántotta… Úgy, hogy volt még rajta egy félkilós Buddha szobor. Az utolsó pillanatban tudtam meggátolni, hogy súlyosabb baleset ne történjen – így Zseb csak vigyorgott mindezek után. A galéria lépcsőjén is megpróbált felmászni, már az első lépcsőfokra fel is térdelt. Szerencsére, még nem jött rá, hogyan lehet feljebb is menni. 
Fürdethettem is, mert a pelenkázás még mindig nem az igazi. Jobban mondva nyárig nem is lesz az, amikor majd meztelen popóval szaladgálhat. Addig félig álló, félig térdelő helyzetben kell megoldanom a kiságyban. Amikor kellene, sosem fekszik le, de amikor kaki is van a bugyipelusban, és jó lenne, ha egyben le tudnám húzni róla, akkor sosem áll fel. Térdre, hasra vágja menet közben magát, így művészet a bogyós kakikat bent tartani a pelusban. Olyanok, mint a kis üveggolyók, gurulnának mindenfelé. Miközben a gyerek tekereg… 
A meztelen gyereket a bal vállamra tettem, egy törölközővel letakartam, amíg hagyta, és a hideg konyhán át kirohantam vele a fürdőbe. Beültettem a zuhanytálcába, és közösen fogva a zuhanyfejet megmosdattam, amennyire tudtam. Előrehajolva, egy kézzel nem bírtam felemelni a gyereket, ő pedig nem igazán akart térdelni, főleg elengedni a csövet. Mégis egy kis rábeszélés árán sikerült pár másodpercre megmaradnia, és lemoshattam a fenekét is. Majd ugyanúgy a vizes gyereket a vállamra dobtam, rá a törölközőt, megdörzsöltem vele a kis érzékeny bőröcskéjét, rohantam vissza vele a fűtött szobába… Szerintem élvezte, kivéve az utána lévő öltözködést…
Mivel az autóban maradt az etetőszéke*, nem volt más lehetőségem, mint a hol éppen a földön ülő, hol éppen az asztalba kapaszkodó, álló gyereket etethetni a legnagyobb ügyességgel, hogy a kanállal a szájába találjak, és ne az arcát, ruháját kenjem össze. 
Szerdán be kellett mennem a céghez – egyedül a gyerekkel. Felöltöztem, a kabátot hagytam csak hátra. Összeszedtem a Manó dolgait egy szatyorba, mert akkor még csak egy édes kicsi táskám volt, amibe nem fért bele túl sok minden. Végül Zsebet is felöltöztettem a kiságyában. Tiszta pelus, harisnya, nadrág, body, hosszú ujjú, kabát, sapka. Magamra vettem a kabátot, a szatyrot, táskát feltettem egy magasabb szekrényre, hogy a későbbiekben ne kelljen lehajolnom érte, a kulcsokat is kikészítettem, a slusszkulcsot be a kabátom zsebébe, majd az Amazonas karikás kendőmmel – egyáltalán nem profin – magamra kötöttem. Kicsit kifordult belőle, összerázódott, ahogy mentem vele, de legalább élvezte. A gyerekkel az oldalamon – inkább elől – felvettem a maradék táskákat, s ugyanarra az oldalamra tettem, ahol a gyerek volt. Sajna, csak a baloldalamon tudok biztonságosan cipekedni, és a gyerkőccel nem akartam kísérletezgetni. A lépcsőn egyoldalasan (jobb lábbal léptem mindig le – oké, általában felváltott lábbal trappolok lefelé) lebicegtem, majd ki az autóhoz. Persze ott olyannal futottam össze, akit soha az életemben nem akartam többet látni, na de mindegy. Semmi segítség felajánlás – ugyan fogadta a köszönésem**, de fordult is el. A cuccokat bedobáltam az első ülésre, a gyereket kivettem a karikás kendőből, majd beraktam az autósülésbe, és indulhattam is a céghez.
A cég parkolójában nagyon szűkek a helyek, s azért, hogy könnyen magamra köthessem az autó mellett a gyereket, két helyet is elfoglaltam. A kivételkor kicsit ellenkezett, de amikor már kényelmesen ült a kendőben, már mosolygott, élvezte megint a helyzetet. A céghez bejutni egy félköríves, beton korlátos lépcsőn lehet, ahová még a gyerekkel egyedül felmentem, viszont már ekkor azon járt az agyam, hogyan viszem le itt Zsebet. Bent a Manó áldott jó gyerek volt, több kollégámhoz is odament, a földön megmutatta, hogyan mászik, hogyan áll fel, mosolygott, mindenki el volt tőle ragadtatva. És egyáltalán nem kellett volna félnem a kimeneteltől! A kollégáim olyan rendesek, hogy kérés nélkül is segítettek kivinni a gyerkőcöt az autóba, ahol már csak annyi teendőm volt, hogy becsatoljam az ülésbe.
Hazaérve sem volt nehéz dolgom, mert a takarítónőmmel éppen akkor találkoztam, amikor próbáltam magamra kötni, és szó nélkül felhozta nekem a manómat. 

*én nem tudtam felvinni…
**udvarias vagyok

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!