Sub Rosa

Valaha vége lesz?

Még egy hét se telt el a februárból, de már a végét várom. Régen jött össze ennyi negatívum, mint mostanság. Minden napra kijutott valami.
 
Szombat – február 1.
Szép napnak indult. Túlságosan is. Délelőtt tettem-vettem, délután a Kínai Újévet ünnepeltük a Millenárison. Manó mei-tai-ban, hol az apja ölében, hol az enyémben, a végén pedig a hátamon. Még egy megható eset is történt: éppen Zsebet kötöttük fel a hátamra, amikor egy kislány odaszaladt a lábamhoz. Az anyukájának “kellett” elhúznia tőlem, mert már kéredzkedett is fel a hátamra. 
 
Nem kicsim, most nem téged fognak felvenni – majd bocsánatkérőn rám nézett. – Ő se látott még babakocsit… Én is hordozom…
 
Tudom, hogy semmiség, de nekem olyan jól esett. Mert terhesség alatt a hordozást csudabogárnak tartottam, amit én nem tudok megvalósítani, erre itt van a 9 hónapos fiúm, aki a hátamról nézi az oroszlántáncot. 
 
Közben kiderült, hogy nem szereti a kínai zenét. Talán túl hangosnak, túl magasnak tartja, és bántja a fülét, de megpróbált hangosabb lenni az énekeseknél… Én jókat mosolyogtam rajta, más már annyira nem… 
A nap tetőpontjának a parkolójegy elhagyását tudnám megnevezni… Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, én lelépek. Sophe-ot hívtam, hogy erőt merítsek ahhoz, hogy az előttem álló estét valahogy átvészeljem. Nehezen ment, de ami nem öl meg, megerősít…*
 
Vasárnap – február 2.
A szombat este után valahogy nem vágytam arra, hogy otthon legyek és pakolászás közben azt nézzem, hogy szól a tévé… Azt meg megfogadtam – szintén előtte este – hogy soha többé nem megyek családi kirándulásra. Fogalmam sem volt, milyen vasárnapi programot tudnék kitalálni egymagam, majd jött az állatkert ötlete. Apum erre megemlítette, hogy ráadásul medve napok vannak. Ott  a helyünk! Az összes itteni barátomat felhívtam, kinek lenne kedve és ideje elkísérni minket egy állatkerti sétára, de mivel az utolsó pillanatban szóltam, már mindenkinek volt programja. Mintha a programtalanság átka csak az én fejemen ülne! Végső elkeseredésemben pillanatban rákérdeztem az apjánál is, hogy jön-e velünk. Persze, nem esett jól neki, de nem akartam hagyni, hogy a vasárnapomnak is ugyanaz legyen a vége, mint a szombatnak. Ezt leszámítva nem lett olyan rossz napunk… Ennek ellenére továbbra is az tartom, hogy túlaggódó valaki, és jobban szeret egyedül lenni, mint velünk…
 
Hétfő – február 3.
Ominózus egy nap…
Úgy kezdődött, hogy Zseb lepisilt. Bugyipelenka volt rajta, amiből “gyönyörűen” kifolyt a pisi… A lábamra a padlóra, az ágyterítőre. Pelus csere, felmosás, a pléd bedobása a mosógépbe… Persze, utóbbit elfelejtettem kiteríteni…
11:00-ig nyugtunk volt, Manó aludt mögöttem, majd miután felébredt, leraktam a “játszótérbe”, én meg kimentem feltenni tésztát ebédre. A villanytűzhely tele volt pakolva, a nagyját levettem róla, főleg az első lapokról, a hátsón rajta maradt két teadoboz + egy üveg méz. Bekapcsoltam, rátettem a vizet, majd visszajöttem Zsebhez, mert most már nem szeret bezárva egyedül lenni… Kis idő múlva mentek megnézni a vizet, de ahogy kinyitottam az ajtót, nagy füstgomolyag fogadott. Nem az első főzőlapot, hanem a hátsót gyújtottam meg, ahol a méz és a teák voltak. Hiába próbáltam kiszellőztetni, még este is érezni lehetett az égett szagot. Amíg a konyhát próbáltam rendbe hozni, Zseb a bezárt szobába zokogott. 
Nagy-nagy idegeskedés árán végül elkészült a tészta, meg is ebédelhettem, majd jött volna Zseb megetetése. Hallottam, sőt éreztem is, hogy kakilt, így mielőtt beraktam volna az etetőszékbe, a kiságyba állítottam (egy pelenkázó alátétre), és már húztam is le a nadrágját. Ekkor tűnt fel, hogy nem csak a pelus kakis, hanem még a zoknija is, sőt a nadrág is – kívülről! Magamhoz szorítottam a gyereket, kivittem a fürdőbe, majd az apja egyik szennyes pólójára ültettem, mert nem akartam, hogy megfázzon a hideg csempén. Persze, az is kakis lett. Ahogy levetettem róla a ruhákat, a haját is összekentem, de a kis kádját is (meg nem mondom, hogyan) sikerült összekennünk, ugyanúgy, ahogy a fürdőszoba ajtaját (mondjuk azt tudom, hogy a nadrágjával, amit véletlenül neki dobtam). Mivel a sz@ros gyereket magamhoz szorítva tudtam csak kivinni a hideg konyhán át a fürdőszobába, egyértelmű volt, hogy nekem is le kell mosakodnom. Mivel a kádat hirtelenjében nem használhattuk, gyorsan levetkőztem, és beléptem a zuhanykabinba, és kihajolva beemeltem Zsebet is. Leültem a zuhanytálca “ülőkéjére”, majd először a fiúmat fürdettem le, majd magamat. Zseb fázhatott, mert most nem élvezte úgy, ahogy szokta a fürdést, inkább bemászott az ölembe, és cicizni kezdett. Szoptatás közben mostam meg a haját is. Végre mi már tiszták voltunk. A szoba padlója már kevésbé. A fűtés szinte maximumra vettem, nem akartam, hogy megfázzon Zseb, majd a tiszta pelus ráadása után felmostam megint a padlót. Gyorsan csináltam Zsebről egy aktfotót, és öltöztetni kezdtem, miközben a tésztát kóstoltattam vele.
 
Egy óvatlan pillanatban aztán megtörtént a nap leges-legrosszabb pillanata: Zseb leesett fejjel előre a kanapéról. Azonnal hatalmas, színes guga lett a homlokán. Sírt, mint a záporeső, de a cici azonnal megnyugtatta. Nem lehetett nagy baj, de azért remegtem az ijedtségtől. Juli18 tanácsára felhívtam az itteni védőnőnket, de kiderült, hogy beteg, így csak másnap fogják helyettesíteni. Megkérdeztem, hogy ezzel a sérüléssel hová vigyem, mire azt az utasítást kaptam, hogy ide, a gyerekorvosi rendelőbe.
Persze egyedül a gyerekkel télen nem olyan könnyű lemenni. Felöltöztettem, felöltöztem, kabát, táska, karikás kendő, gyerekre is kabát, sapka (anorákba nem bírtam volna levinni), egy lábon le a földszintre, az autóhoz. Szerencsére a hostelből éppen kint voltak cigizni, így megkérhettem, hogy az autóból vegye ki nekünk a babakocsit, amivel el tudtam tolni a szomszédos utcába. 
A rendelőbe 3 lépcsőfokon lehet bejutni, a korlát mellett van két kicsike, meredek sáv, amin feltolhatjuk a babakocsit. Egyedül, egy kézzel nem ment, szerencsémre egy anyuka felemelte nekem az elejét, csak a hátát kellett volna feltennem. Nem sikerült, orra buktam, a babakocsi – Zsebbel – pedig hátraborult. A hölgynek köszönhetően, na meg Zseb nyugodt természetének meg se ijedt, mintha semmi sem történt volna. Most igazán sz@ranyának éreztem magam.
A TAJ-kártyája vidéken, így papámat kellett felhívni, hogy menjen ki hozzánk, és diktálja be. Átadtam a nővérkének  a telefont, így be tudott vinni a gépbe. Azóta az jár az eszemben, hogy Zseb nevét adtam meg, vagy az apjáét… (Jelentkeztünk egy szépségversenyre, és a kép alá az apja nevét írtam megszokásból).
A doktornő rá se nézett a gyerekre, tessékelt is ki azonnal.
– Ezzel az irammal menjenek egyenest a Heim Pálba…
Úgy voltam viszont vele, hogy már nem sokára hazaér az apja is, majd ő eldönti, hogy valóban súlyos-e a sérülése, vagy én aggódtam túl a dolgokat. Inkább megvártam a DM-ben. Háromszor hívtam félóra alatt, de nem értem el, helyette apum nyugtatgatott. Végre visszahívott, mire azt mondta, hogy 10 perc és ott van. Több mint negyedórát várhattam, mert előtte még hazajött… Ráadásul otthon úgy éreztem magam, mint aki egész nap nem csinált semmit se…
 
Kedd – február 4.
Channával mentünk el a MEOSZ budapesti csoportjához. Addig a nagyszülei vigyáztak Zsebre. Channa szerint nem unalmas velem az élet. Az irodát nem találtuk, mert más cím volt megadva, mint ahol a bejárat volt.Valószínűleg mondták a telefonba, de nem fogtam fel. Mr. Férfitől kértem segítséget, mert januárban lemondtam az internet-hozzáférésem, de ő nem éppen segítőkész ilyen helyzetekben. Jobban mondva az, csak, mintha a fogát húznák. Megadta a telefonszámukat, amit ötödjére végre fel is vettek, így mi is sikeresen megtaláltuk a helyet. Alig ültem le a székre, már állhattunk fel, mert elfelejtettem fotót vinni magammal. Szerencsére az utcában volt egy fotós, és még azt az ötletet is kaptuk, hogy amíg a fénykép elkészül, menjünk át a szembelévő presszóba, és töltsük ki a jelentkezési lapot. 
A fénykép nem lett éppen csúcsszuper, sőt legszívesebben azt mondanám rá, hogy vállalhatatlan, mint amilyen én is vagyok. Nem polaroiddal készült, hanem rendes előhívott felvételről, kb. 10 percet kellett volna várnunk. A presszó viszont hívogatóbb volt, kellett nekem egy kávé. Viszont szemben nem láttunk sehol se vendéglátó egységet, ezért az egyik járókelőtől, egy idősebb hölgytől kérdeztem meg, hová ülhetünk be. Erre egy masszázsszalonhoz vezetett, ami ráadásul zárva is volt. Bekopogott, mi meg hiába mondtuk, hogy ez nem kávézó, de ő csak erősködött, hogy itt bizony ihatunk. Valahogy nem meglepő, hogy a telefonnal kijövő nő tagadó választ adott a kávézási óhajunkra, viszont ő már ténylegesen elvezetett minket egy édes, kis, családi kávézóhoz, ahol kitölthettem az igen fura kérdéseket tartalmú brossurát. 
Visszatérve megint leültem a székre, de most egy párizsi nő vágott elém, aki kaució nélkül szeretett volna bérelni egy hétre tolókocsit**…
És a nap kellemetlenségei csak most kezdődtek… A továbbiakat inkább nem írom le…
 
Szerda – február 5.
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy a mellettem horkoló Zsebem tűzforró a láztól és olyan furán vette a levegőt. Fogalmam sem volt, mit tegyek vele… Reggel első dolgunk volt megmérni a lázát és kiszívni orrporszívóval a nóziját. A négy kezünk kevésnek bizonyult hozzá… Az infra mérőnk et pedig vidéken hagytam, úgysincs rá szükség alapon, maradt az anno általam használt digitális. 39,3 fokot mért. Fél óra múlva megint megpróbáltam leellenőrizni, hogy mennyi, de a hőmérő eleme bekrappált. A gyermek apja ugye ment dolgozni, én meg itthon maradtam a lázas gyerkőccel – se lázcsillapító, se normálisan működő hőmérő… A hostelből kértem segítséget, és hoztak is egy normál, lerázható lázmérőt (nekem sosem sikerül leráznom) és Nurofent. Kapott reggel 2,5 milit, amitől lement, majd a délutáni alvás után is. Ugyan kissé bágyadt volt, a szemén látszott, hogy beteg, az ölemből alig lehetett letenni, a hangulata ugyanolyan kedves, érdeklődő volt, mint szokott. Estére már csak hőemelkedése volt, ugyanúgy, mint ma reggel… Vagy benyalt valamit (köhög, hogy lehetséges), vagy a foga kínozza (minden a szájában).
 
Csütörtök – február 6. 
Nem sokára hazaér a gyermek apja, és megint kapni fogok a fejemre, hogy a lakás szalad, már megint nem csináltam semmit se… Hát van benne valami, de azért egyszer úúúúgy szeretném, ha ő maradna itthon vele csak egy napra Zsebbel… 
 
 
 
*ebből jött az előző bejegyzés
**igen tudom, kerekesszék

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. rá se ránts! Ha az apjának meg nem tetszik, rendet is rakhat ám…

  2. Lesz ez még így se, igaz? 🙂 Inkább az a baj, hogy a tegnapi 12 tételből, örültem, hogy másféllel végeztem…

  3. Katako says:

    Na ja, a felnőttlét “szépsége”, hogy vmi sz@rság állandóan megszabadít a felesleges energiáinktól…! :DKapaszkodj meg, lesz ez még így se, csak cifrábban!Az a lényeg, hogy ne veszítsd el a humorérzékedet, mert anélkül képtelenség leélni egy életet… :)Na jó, nem akarlak elkeseríteni végképp. Kitartás, az ilyen mélypontokban dús időszak után jönnie kell vmilyen megkönnyebbülésnek!

  4. Katako says:

    Tudom, könnyű mondani, hogy majd jobb lesz és jön a megkönnyebbülés. Benne lenni az adott szituban nagyon kemény és nem mindig bírunk humorunknál maradni.Szorítok nagyon, hogy a lehető legkönnyebben viseld ezeket a napokat-heteket! <3


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!