Sub Rosa

Csak veled, mami!

Az éjszakát apumnál töltöttük Zsebbel. A nap folyamán keveset aludt, ezért reméltem, korán elalszik. Fáradt is volt, csetlett-botlott, mégis búgócsigaként izgett-mozgott. Este tíz óra felé azért megpróbáltam lefektetni. Bementem vele a gyerekkori szobámba, a “hitvesi” ágyunkba, cicit adtam neki, már-már azt hittem, bealszik*. 
Behívtam valami csekélység miatt apumat, mire sikerült kivernünk azt a kevéske álmot is Zseb szeméből. Felült, pápázni kezdett a nagyapjának, hogy menjen ki. Apum el is köszönt, de mielőtt becsukhatta volna maga mögött az ajtót, Zsebecske is utána eredt. Lemászott az ágyról, és tipegett kifelé. A hangom állította meg, pápáztam neki, és mondtam, hogy én maradok. Nem kellett neki más, már csoszogott is vissza. Az ágyra felmászni még nem tud, kicsi hozzá, nekem kellett felemelnem. Megcsiklandoztam**, adtam neki puszit, majd cicit. Nem is remélhettem egy percig sem, hogy maradni fog, mert ahogy bekapta  a cicit, szippantott néhány kortyot, indult is megint kifelé. Én ismét pápáztam neki, mire ugyanúgy visszajött, felkéredzkedett, de a cicizés helyett megragadta a kezem, és úgy próbált lecsúszni. Nem engedte el a kezem, csak húzott kifelé. Olyan erősen, hogy szinte nem tudtam lépést tartani vele. Ahogy kijöttünk a szobánkból az előtérbe, ahol apum nézte a tévét, Zseb diadalittasan rám nézett, elengedett, és ment játszani az otthagyott játékaival. 
Én csak arra kellettem, hogy ott legyek vele egy helyiségben.  

*e szó egy nyelvtani “vitán” esett át a közelmúltban 🙂
**rettentő csikis.

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!