Sub Rosa

Születésnap Franciaországban – 1. rész

Előzmények:

Mindig úgy képzeltem, hogy olyan 25-26 évesen szülök egy kislányt, majd amikor úgy 3 éves, gyönyörű virágszóró lesz az esküvőmön. Én Régens-korabeli ruhát viselek, a vőlegény is hasonlót, és akkor boldogan élünk, míg a világ világ.
Na ebből 28 és fél évesen lett egy gyönyörűséges kisfiú… A 29. születésnapomon meg a kapuzárási pánik. A gyerek apjával jól megvagyunk, ha nem generálok problémákat, ha nem féltékenykedek a kollégáira, akik előtt ugye titkol… Jövőképünk jelen pillanatban nincs, ahogy esik úgy puffan alapon élünk. Otthonunk sincs igazándiból, albérletbe szültem, és nem is teszünk félre, hogy valaha legyen egy közös ház/lakás/bármink. Ekkor változtattam az elképzelésen, és mindenáron férjhez akartam menni, hogy legalább az a bizonyos, álomruhám meglegyen. Vagy egy gyűrű az ő kezén, amivel kifejezi mindenki előtt a felém való hűségét. Ami ugye inkább megingott, mint megerősödött.
Így közeledtem az ominózus 30 felé, ami egyre jobban letargiába sodort. Most már az életem csak csúszik lefelé, és a csúcspontja sem hozta el a gyerekkori álmaim…
(És most jöjjön egy kis kitérő a kommentekre: ez a blog az enyém, az én érzéseim, téveszméim, mielőtt valaki felett – most legyen szó a gyerek apjáról – ítélkezünk, ismerjük meg az ő véleményét, gondolatait is.)
Tavasszal egy nagy veszekedés, amikor a kapcsolatunkat nem éreztem továbbműködőnek, békülése után bejelentette, hogy lefoglalt egy szállást Mont Saint-Michelbe, majd úgy alakította, hogy a születésnapomat, amitől rettegtem, Párizsban töltsük… (gondolom, mindenki örült volna neki, sőt sokan irigykednek is emiatt rám.) Első gondolat, ott kéri meg a kezem… Második gondolat, hülye vagyok, ott sem fogja… Harmadik gondolat, miért éppen Párizs, amikor már annyiszor voltunk? Negyedik gondolat, utálom a franciákat… Ötödik gondolat, és Zseb hogy fogja viselni? (igen, ő volt most az utolsó gondolatom, de emiatt aggódtam a legtovább.) És valóban nem kérte meg a kezem, és az utazás pont felelevenítette azokat a kudarcaimat, amik miatt eleve tartottam a 30. születésnapomtól…

Születésnapi ajándék: Mont Saint-Michel, Rennes és Párizs
Valaha tudtam franciául… Most már nem… Ez nagyon is meglátszott az utazásunk alatt, mert ha már Franciaország, nekem kell franciául beszélnem. A franciák angolul válaszoltak…

Párizs – Porte d’Orléans

Azért voltak jó dolgok is. Nagyon jó dolgok. Amitől a legjobban tartottam, attól nem kellett volna egyáltalán: Zseb szuperül viselkedett. A repteret nagyon élvezte, mert volt játszósarok, ahol lehetett csúszdázni, kockákat borogatni, zokniban szaladgálni az étkező asztalok között. Csak utána ne nekem kellett volna kimosni a zokniját 🙂 A repülő utakat oda-vissza végigaludta (odafelé volt egy félóra, míg játszott az előttem lévő ülés tálcájával. 
Párizs továbbra is gyönyörű, külföldi mozgáskorlátozottaknak nincs ingyenes tömegközlekedés (mint Budapesten, vagy Rómában), gyerekszeretők az ott élők. Első este nem sokat láttunk belőle, csak egy helyi étterem/sörözőbe ültünk be halat vacsorázni (éppen Chelsea-meccs ment a falra szerelt tévében). Zseb  a vacsorákat nem viselte jól. Kicsi még ahhoz, hogy egy étteremben ücsörögjön, ráadásul alig eszik ilyenkor.
Másnap ugyan a gyerek apja kért reggelit, de igazándiból felesleges volt, mert csak 7-kor nyitották ki a konyhát, nekünk meg már fél 8-kor indulnunk kellett a Gare de Montparnasse-hoz, ahonnan indult is a TGV Rennesbe. Mellettünk egy ázsiai pár ült, akivel együtt mentünk tovább Mont Saint-Michelbe (és együtt is tértünk vissza másnap Rennesbe). Manó fáradt volt, így az elején nyűglődött, külön helyre ült, úgy bámult ki az ablakon. Szerencsére akkor még nem sokan utaztak a vagonban, csak Le Mans-nál szálltak fel, de akkor már Zseb a cicin lógva aludt.
Rennesben kicsit több mint egy óránk volt átszállni a Mont Saint-Michel-i (így kell írni, ha a New York-i helyes?) buszra. Várakozás alatt mindketten (kivéve Zsebet) meglátogattuk a mosdóhelyiséget, ami 50 centbe került (volna, ha éppen nem jönnek ki az ajtón). Éhes voltam, már-már szédültem, de csak a születésnapomra kapott 100 €-osom, egyébként is csak két-három csokis-kávés automata volt elhelyezve. A mosdóra kapott 50 centem megmaradt, és még találtam (a pénztárcámban) 2 €-t, amiért már tudtam venni két Kinder Bueno csomagot. Persze ott helyben nem tudtuk megenni, hiszen Zseb kiszimatolta, mi az, és minden áron meg akarta magának szerezni. Szerencsémre a “sziget” felé sikerült egy joghurtot (ujjal – de nem kentem össze semmit se) megenni, amit reggel még Zsebnek tettem el. Ő nem kérte, én annál inkább. Így volt erőm besétálni a gránitszikla tetejére. Az első kapunál a háromból ott hagyott minket a gyerek apja Zsebbel, mondván könnyebb lesz kétszer megtenni az utat, mint együtt. Oké, az elején tényleg haragudtam rá, főleg azután, hogy Zseb hányt is egy keveset, de végül megettem az egyik Kinder Buenot, és már rögtön jobb kedvre derültem. Beismerem, az éhség nyűgössé, dühössé, vadállattá tesz. De egy kis csokival simán le lehet kenyerezni 😉
A szállásunk egy édes kis fogadó volt, ahol szerintem 6 szobánál nem is volt több. Sőt a recepciója is a másik szállodában volt. Étterembe léptünk be, felmentünk egy emeletet, ott számítógép volt azoknak, akik nem vittek magukkal, de netezni akartak. A következő szint megint az étteremhez tartozott. Itt is ki lehetett menni az utcára (ez a fenti bástya-sétányra vezetett), és még tovább kellett mennünk egy emeletet a csigalépcsőn a szobánkig. Gyönyörű kilátás nyílt félig az apátságra és félig a tengerre. Nem tudjuk Zseb hogyan csinálta, de valószínűleg ő vette fel a fűtést, így percenként járhattunk zuhanyozni, annyira melegünk volt.

a szállodánk cégére

Babakocsit nem vittünk, csak egy mei tait, amivel az apukája kötötte magára. Először kicsit sután, de a végére egyre ügyesebben. Zseb édesen aludt benne. Ebben vitte fel a kolostorban, miközben engem támogatott fel-le a lépcsőkön. Nekem nem volt újdonság a sziget, mert osztálykiránduláson voltam már itt anyummal, viszont akkor nem láttam közelről a tengert. Nekem meg nem nyaralás, ha nem látom legalább egy kis ideig a sós vizet. Egyértelmű volt, hogy lemegyünk – szerintem mindhárman akartuk, mert Zseb is nagyon élvezte a partot. Végre először láttuk rajta, hogy élvezi a nyaralást. Kagylót gyűjtött az apjával – apja szedte, ő visszadobálta a tengerbe. Én meg közben fotóztam.

Éppen kagylót gyűjt.
Gyere papa, menjünk közelebb!

Franciaországban muszáj volt moules et frites-t ennem, és ha már egyébként is tengerparton vagyunk, akkor nem vártam meg, míg visszamegyünk Párizsba, a Fehér keresztben azt kértem à la crème. Isteni finom volt, oké, egyébként is a kedvencem a fekete kagyló. Este (még napsütésben, mert csak 9 felé ment le igazándiból a nap) kint játszottunk egy kisebb füves részen. Zseb kedvenc időtöltése a szemetesek ütögetése volt, amitől a szívroham kerülgetett. Végül büdösebb volt a saját gyerekem, mint egy kuka… Gyors, közös zuhany elalvás előtt, de már olyan fáradt volt, hogy ezt sem élvezte.

Reggel arra ébredtem, hogy Zseb leesett az ágyról. A fejét és az egyik lábát sikerült megtartanom. Nem üthette meg nagyon magát, hiszen fel sem ébredt az esésre, csak akkor nyitogatta ki álomittasan a szemét, amikor az apja felemelte kitörve a karom a földről. Fel sem sírt. Azért ijedelem volt a részemről… 
Mielőtt visszamentünk volna busszal Rennesbe, volt időnk körbe nézni a kihalt városban. Előző nap mozdulni nem lehetett, most viszont egy lélek sem járt az utakon, az üzletek éppen csak kinyitottak. Mindenre triskeliont festettek, amit még anno a Szigeten a hátamra tetováltattam. Szerettem volna venni magamnak egy gyűrűt ezzel a mintával, de nem mertem, mert még ekkor élt bennem a remény, hogy kapok egy másfajta gyűrűt. A triskeliont ábrázoló karkötők pedig drágák és csúnyák voltak, Zseb pedig nyűgösködött, nem hagyott választani. Ott hagytam őket, de megint csak éhes voltam, azaz letört, ami miatt szegény gyerek apjával viselkedtem nagyon csúnyán. Viszont, amíg az apja kicsekkolt a szállodából, Zsebbel elmentem vásárolni. Nem volt könnyű, mert pórázon volt, így szabad utat talált a törékeny dolgokat rejtő polcokhoz, illetve ha valami nem tetszett neki földhöz vágta magát, én meg nem tudtam felvenni. Vettem neki egy pólót, amire a következő van írva: Quand Papa et Maman disent NON Je Demande à Papy et Mamie. + előtte való nap kinéztem, szóval nem hagyhattam ott 🙂 Nem tudtak visszaadni, ezért megkérdeztem, hogy van-e ezüst karkötőjük. Olyan, amilyet szerettem volna nem volt, de azért találtam egyet, amit nem hagyhattam ott. Kicsit drága volt (elnéztem az árát), kicsit megbántam, de azért szeretem, főleg azután, hogy eszembe jutott, a gyerek apjától kaptam névnapomra göris medált, amit eddig semmire sem tudtam feltenni. Ugye, jól mutat együtt? A vásárlás visszahozta a kedvemet. 🙂 
Busszal visszamentünk Rennesbe, ahol a következő éjszakát töltöttük. Útközben akartunk enni, de a katonás buszsofőrnő nem engedte, a szendvicseinket is bedobta az alsó csomagtartóba.
Megérkezve Bretagne fővárosába, elindultunk megkeresni a szállodánkat.
De erről már csak holnap olvashattok 🙂

Selfie a tengerparton

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!