Sub Rosa

Internetfüggőség

Sziasztok! 
Viv vagyok és Netfüggő! Ha nem is mondanám rá, hogy szenvedélybeteg vagyok, de abban én magam sem kételkedem, hogy jó régen átestem már a ló túloldalára. Mert nem normális dolog, hogy felkelés után az első dolgaim között szerepel a laptopom bekapcsolása, és az este utolsók között pedig a kikapcsolása. És még csodálkozom, hogy gyorsan tönkremegy az akkumulátora!
Amíg nem lett gyerekem, ez annyira nem zavart. Mert azt mondtam, hogy reggel kávézás közben elolvasom a kedvenc blogjaimat. Mára ez annyira nem megy, amióta megszűnt a Google Reader, azóta sosem tudom behozni a lemaradásom. 
Ha tanultam, dolgoztam, írtam, akkor (mint most is) legalább 25 böngészőlap volt/van megnyitva, mert hol ezt néztem meg, hol amazt. 
Takarítás közben a Youtube megy állandóan. Vannak kedvenc listáim, amiket ugyan nem én állítottam össze, de nagyon szeretem. Filmet is online nézek, így a legegyszerűbb.
Szóval minden pillanatom az internet körül forog.
Azóta viszont lett egy másfél éves kisfiam, akit nem szeretnék TV-Internetfüggővé nevelni, sőt elhanyagolni sem szeretném. Ahelyett, hogy vele játszom, ülök a gépnél, és róla írok. Ahelyett, hogy összepakolnám a játékait, ülök a gépnél és róla blogolok. Másról nem tudok beszélni, csak róla, csak gyerekes dolgokat nézek (oké, most mást is írok, ahhoz is gyűjtöm az anyagokat), ott vagyok végig mellette, ha odajön hozzám, elfordulok a géptől, DE nem ülök le vele legózni, autózni, rajzolni. Ha leülök is már venném magamhoz a telefonom, hogy ott megnézzem, ki mit írt. Magamhoz ölelem, puszilgatom, ciciztetem, bármit megcsinálok, ha kér tőlem, de magamtól nem tudok vele játszani.
Ez mindig is a félelmeim egyike volt. Sosem értettem a gyerekek nyelvén. Azt hittem, hogy a sajátomnál majd jön zsigerből, de nem. Hagyom, hadd játsszon egyedül mellettem, amíg én a gépet bújom. Figyelem, ahogy a csúszdán lecsúszik egyedül, rámosolygok, de nem vagyok ott mellette, hogy fogjam a kezét. Persze, ha esik, ugrok, figyelem, ne legyen semmi baja, de hagyom, hadd játsszon egyedül. Nem mesélek neki, bár ha hozza a könyveket, közösen nézegetjük a képeket. Író akartam mindig lenni, erre most rá kell döbbennem, mesélni nem tudok a másfél évesemnek. Még ha a saját napját is akarom, akkor is már a második mondatomnál otthagy… Ráadásul állandóan azt várom, mikor fog elaludni, hogy olyat csinálhassak, amit akarok – blogolhassak, filmet nézhessek…
Félek, hogy ebből az egészből mit fog látni Zseb? Anya, apa állandóan a telefont, laptopot bújja, akkor ő is. Nem akarom elzárni tőle, szeretném, ha az életében természetes lenne, viszont nem akarom, hogy más ne töltse ki az életét. Most még jó, mert legózik, csúszdázik, autózik. Imád kint lenni, imád emberek között lenni. Tegnapelőtt szó nélkül elment jó két órára az unokaöcsém barátnőjével, akivel jó, ha havonta egyszer találkoznak! De mi lesz később? Vagy később már én is könnyebben el tudok vele lenni? Megérti, hogy a gép nem “szórakozásra” van? Amikor a mami és papi is csak szórakozik rajta?  Használhatja, de nem a nap 24 órájában? Mikor fog felkiáltani, hogy mami velem foglalkozz, ne a géppel?
Most jött el az idő, hogy változtassak a dolgokon! 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Címkék:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Ági says:

    Állati jó, hogy ilyen őszinte vagy!!

  2. Zu Zu says:

    Ezek szerint én is netfüggő vagyok… csatlakozhatok az anonim klubodhoz? ;)”felkelés után az első dolgaim között szerepel a laptopom bekapcsolása, és az este utolsók között pedig a kikapcsolása” – detto, mintha én írtam volna.Tényleg klassz, hogy ennyire őszinte vagy és le mered írni a gyengeségeidet is.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!