Sub Rosa

A hisztiroham minket is elért

Kép forrása: babanet.hu

“A hiszti az indulatkezelés zavara, azaz a kicsi nem képes kezelni az indulatait, és amikor dühös lesz, elveszíti az önkontrollt. Ilyenkor gyakorlatilag “nincs magánál”, nem lehet rá észérvekkel hatni, nehéz megnyugtatni, “kilép magából””– olvashatjuk Vida Ági oldalán.
A kötődően nevelő csoportban az anyukák leginkább azt hangsúlyozzák, hogy nincs hiszti, a gyerek maximum így akarja csak kifejezni az akaratát. A kötődően nevelt gyerekek egyébként is jobban kommunikálnak a szüleikkel, jobban megértik mit lehet és mit nem, sokkal könnyebben meg lehet őket nyugtatni, stb. stb…
Abban nagyon is biztos vagyok, hogy én is kötődően nevelek, az “EMK-módszert” (együttműködő kommunikáció) használom, ráadásul Zseb igencsak kommunikatív, eddigi állításom szerint szófogadó kisgyerkőc. Azt tudtam, hogy az én vérmérsékletemet örökölte, azaz türelmetlen és még nem az “ésszel, mint erővel” elvet vallja, de úgy gondoltam, hogy mi is jól fogjuk kezelni a hisztis helyzeteket. Persze, ebben az esetben is tévedtem. Az elmúlt “másfél” évben nem láttam még ilyennek a fiamat. 
Sírni, eddig is sírt. Földhöz is vágta magát, hangosan visított is, sőt ütött-vágott, dobált, ha úgy hozta a “kedve”, gondolom így vezette le a belső feszültséget. Ilyenkor az elterelés, megölelgetés és a varázsdolog, a cici segített. Most nem…
Fáradt volt, cicit kért. Én éppen guggolva a konyhaszekrényben pakolásztam. Ebben a testhelyzetben is odaadtam neki, de a bokám már annyira elgémberedett, hogy muszáj (pontos jé… ha elipszilonnal látom leírva már sikítanék)  volt felállnom. Felvenni ilyenkor már nem szoktam, mert a több mint 10 kilós gyerekkel egyensúlyozni nem a világ legkönnyebb dolga, ezért próbáltam beinvitálni a szobába, ahol kényelmesen leülhetünk a kanapéra, és ő is cicizhet. Tudom, hogy megértette volna, ha egy picit rám figyel, de ő csak sírva csimpaszkodott a lábamba, amitől még lassabban haladtunk befelé. Mire sikerült leülnöm, annyira felhúzta magát, hogy nekem esett: két kézzel próbálta, marékszámra szaggatni  a hajam. Alapjáratban allergiás vagyok a hajhúzásra, a fejbőröm ilyen téren nagyon érzékeny, egyébként is erőszakmentes kapcsolatépítésben hiszek, ezért nem engedtem neki. Elvettem a kezét, kibogoztam belőle – nagy kellemetlenségek árán – a hajam, amitől olyan ideges lett, hogy a picsogás egetverő sírásba tört át, egész testével vergődött, a fejét a falba verte. A legrosszabb érzés az volt, hogy engem ellökött, a cici sem kellett neki. Ahogy oda akartam adni neki, még inkább bepörgette magát. És nem pár perces sírásról beszélünk legalább negyed óráig tartott!
Nagypapám éppen tanúja volt az esetnek. Ő azt tanácsolta, hogy hagyjuk magára, de éreztem, nem ez a legcélravezetőbb út. Simogattam a hátát, próbáltam az ölembe ültetni, de hasztalan, minduntalan ellökött magától. Csak egyetlen egy dolog nyugtatta meg, ha meghúzhatta a hajam. Felfogta, hogy nem lehet olyan erősen, mint kezdetben, így hagytam végül.
Őszintén megijedtem. Fogalmam sem volt, mi ilyenkor a teendő, jól cselekedtem-e, vagy van-e valami más mágikus módszer, amit még nem ismerek. A csoportban próbáltam tájékozódni, ahol azt tanácsolták, hogy legközelebb mondjam is el Zsebnek, mit érez pontosan. Azért hisztizik, mert fogalma sincs, mi ez a belső feszültség, ami ilyenkor végbemegy benne. Megfogadtam a tanácsukat, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar alkalom adódik a kipróbálására. 
Alig telt el pár nap. Este egy korai lefekvésnél az apja is megfigyelhette, milyen hisztit tud levágni… Mert akárki akármit mond nekem ezek után, én ezt a viselkedési módot igenis a hiszti szóval illetem. 
Zseb nem volt fáradt, csak mi, így ellenkezett az alvás ellen. Hagytam, hadd játsszon még a játékkompjával, csikiztem, meséltem neki, próbáltam lekötni a figyelmét, csakhogy a sötét galérián hagyja az apját aludni és ne akarjon a lépcsőfeljáróhoz menni. A 17 hónapos csöppségemnek persze nem fűlt a foga az egyhelybenmaradáshoz.
Végül megint a hajhúzgálásnál maradt. Rám mászott, rajtam tapicskált, majd ismételten a hajamba akaszkodott. Naná, hogy most is feljajdultam. Az apja erre ébredt, és hősiesen ki akart szabadítani, aminek az lett a vége, hogy nem egy kisgyerek ráncigálta a hajamat, hanem négy marok. Felkiáltottam, szinte sírva menekültem. Nem emlékszem, hogy ekkor kért-e cicit Zseb, vagy csak a hajamra volt megint rákattanva, de irgalmatlan sírásban tört ki. A cici nem kellett, az ölelésem elutasította. Az apja próbálta ringatni úgy, mint amikor még csak 3-4 hónapos volt. Akkor könnyű volt az a pár kilós kisbaba, de most már majd’ 11 kilogramm!
Egy idő után visszakerült hozzám, én ringattam tovább, miközben a fülébe sugdostam:
– Nincs semmi baj, csak nem tudod, mit érzel…
Ezek után az apja többször rákérdezett, mi is a baja, mire csak a vállamat tudtam vonogatni, hiszen fogalmam sem volt, mitől kezdett el megint vigasztalhatatlanul sírni, de abban biztos voltam, hogy így meg lehet nyugtatni Zsebet. Igazam lett, mert pár perc után bekapta a cicit és szinte azonnal el is aludt.
Mégsem mondhatom, hogy ez a magyarázat-dolog biztos pont a megnyugtatásban. A héten vidéken voltunk, ahol van egy kis csúszdája a lakásban. Elvileg 2 éves kortól ajánlott, de mivel már olyan ügyesen egyedül felmászik rá, és önállóan lecsúszik róla, odaadtam már neki. Nem is lett volna baj, de mivel nincs még félelemérzete, ráadásul mindenre felcsimpaszkodik, kapaszkodás nélkül felállt a tetején, amitől apum “rosszul lett”. Gyorsan levette, a játékot pedig felborította, ha már elrakni nem tudta máshová. Zseb mindent elkövetett, hogy visszafordítsa, de nem sikerült neki, ezért sírva földhöz vágta magát. Hiába simogattam a hátát, mondogattam neki, miért nem játszhat vele, hasztalan… 
A sírásnak az vetett véget, hogy ahogy egy picit arrébb dobta magát, vért vettem észre alatta. Felkiáltva kaptam fel a földről, és láttam meg, hogy csurom véres az egész pofija. Apum gyorsan szaladt vele a fürdőbe, ahol lemosdatta. Ettől az eseménysorozattól úgy meghökkent a gyermek, hogy se szó, se beszéd abbahagyta a sírást. Az összes könnye azonnal felszáradt. (Valószínűleg a nagy erőlködéstől elindult az orra vére.)
Nem tudom, mi fogja kiváltani a következő “hisztit” nála, és mi lesz a jó megoldás a megszüntetésére, de most már nem fogok megijedni. Elmagyarázom neki, hogy természetes érzés, amit érez, próbálom megvigasztalni, vagy elterelni a figyelmét. Csak jó lesz valamelyik…
Nálatok mi vált be a hisztirohamok ellen?
Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!