Sub Rosa

Gyerekbántalmazás – hol a határ?

Ismét – majd’ 10 év után – koreai sorozatokat nézek. A mostani – néhány éves – sorozatok “friss vért” kaptak, azaz életszerűbbek lettek (csókjelenet, kevesebb szappanopera feeling, tabukérdések, stb.). A legújabb egy szellemes dorama volt, a Master’s sun. Nem a filmről fogok nektek itt regélni, hanem az egyik rész mondanivalójáról.

Gyors összefoglalásban arról szólt, hogy volt egy 4-5 éves kisfiú, aki egy áruházban elveszítette a táskáját. A vásárolgató anyuka nem sokat foglalkozott ott helyben vele, csak visszaküldte keresni. A hátizsák persze nem lett meg, így csendben, kicsit leszidva hazavitte a fiát. Otthon jött a fenyítés. Esernyővel ütés és szekrénybe zárás.
Az áruház dolgozói végül megtalálták az elveszett holmit, és az egyik alkalmazott el is vitte nekik. Az ajtó nyitva állt, az anya nem volt éppen otthon, a kisfiút pedig a szekrényben találta meg félholtra verve. 
A gyereket azonnal orvoshoz vitték, az anyától ugyan elvették, de az előtte feljelentette az áruházat betörés vádjával.

Zokogtam ezen a részen, és nem értettem, hogyan lehet egy kisgyereket egyáltalán megütni. Aztán bevillant az a kép, hogy Zseb is érezhette már a kezem nyomát. Utána hozzám bújt, átöleltük egymást, elmagyaráztam neki, hogy ezt váltotta ki belőlem az “agresszív” viselkedése. Ha ő sem bánt, én sem bántom.

De mivel vagyok jobb anya, mint a filmbéli? Hol a van a kettő között a határ? Mi az, ami megbocsátható? Egyáltalán megbocsátható? 

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!