Sub Rosa

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Legnagyobb baklövés

VKP

Az életem során számtalan baklövést követtem el. Persze, nem szívesen gondolok vissza rájuk, eldugom őket az agyam egy rejtettebb zugába, nehogy felszínre törjenek, és további rossz érzéseket keltsenek. Minek, ha igazándiból úgysem bántam meg őket? Mindig is azt vallottam, hogy élj úgy, tégy olyanokat, amiket később nem bánsz meg. Mindennek megvan az oka, mindent egy felsőbb hatalom vezérel, amiben én hiszek. Ennek ellenére persze vannak olyan dolgok, amik után elgondolkodok, hogy ha nem ezt az utat választom, akkor esetleg más lenne-e az életem, talán jobb is, de az sem kizárt, hogy rosszabb. Sosem fogom megtudni, mert nem arra indultam el.

Emiatt rettentő nehéz helyzetbe kerültem, amikor a VKP-csoportban kihirdették, hogy a legnagyobb baklövésemről kellene írnom. Először is, magával a baklövés szó jelentésével kellett kezdenem, mert oké, tudtam, hogy mit is jelent (rosszul végződő döntés, melléfogás), na de az életemben mit nevezhetek annak?

Vegyem azt, amikor lótottam-futottam az első szerelmem után? Vagy amikor megbotlottam, és hassal ráestem a padra, miközben miniszoknyában voltam? Vagy amikor tovább maradtam egy bárban, abban reménykedve, hogy a beszélgető partnerem majd hazakísér, mire végül totálisan hoppon maradva bandukolhattam egyedül haza az éjszakában? Vagy a szalagavatómról, amikor a kísérő „partnerem” (életem akkori szerelme) más lánnyal csókolózott előttem? Vagy arról, hogy mindig én kezdeményeztem egy kapcsolat során, így az önbizalmamat még inkább a földbe döngöltem? Vagy arról, hogy miért éppen a gyerek apjával jöttem össze? Ezt többen meg is erősíthetnék, hiszen – főleg a blogon – csak panaszkodni szoktam rá, mennyire megaláz, mennyi fájdalmat okoz nekem. De azt mindig elfelejtem leírni, milyen boldoggá tud tenni csak egy érintésével, mennyire összhangban tudunk mozogni, mennyi mindent köszönhetek neki. Esetleg arról is írhatnék, hogy mennyire megbántam, hogy azt a szakot választottam az egyetemen, amit, és nemhogy meghozta volna a kedvem a diplomához, csak megutáltatta velem mindazt, amit szerettem.

Tudjátok mit? Ezek helyett egy olyan esetet mesélek el, ami igazándiból nem is a legnagyobb baklövés volt az életemben, mégis a mai napig szégyenkezek miatta, csak ha rágondolok. Égtem akkor, mint a Reichstag…

Az egész úgy kezdődött, hogy amióta megjelent a BBC-s változat, Büszkeség és balítélet fan vagyok. Mr. Darcy & Elizabeth Bennet <3 Rengetegszer megnéztem, minden infót elolvastam róla, a soundtrackjét oda- visszahallgattam. És a baklövésem is ehhez köthető.

Sosem voltam jó zenében. Szeretem a zeneszámokat, de sosem tudom, ki énekli s mi a szám címe. A Pride and prejudice zenéjével is így voltam. Neten ugyan megnéztem a címeket, de igazándiból később sem tudtam összekötni a hallottakkal. Mindig összetévesztettem őket.

Gimiben sulis napok voltak, amikor különféle versenyeket rendeztek. A végén kezdetleges hangverseny is volt. Nemcsak a fellépőknek volt kötelező megjelenni, hanem nekünk is, tanulóknak. Mi voltunk a közönség. Ha valaki nem ment el, igazolatlan hiányzást kapott. Pedig olyan unalmas volt! A verseket utáltam, a meséket ismertem, egyedül a zenészek voltak érdekesek, de ilyenkor inkább könnyű darabokat választották, mint az érdekeseket. Viszont az egyiket ismertem a sorozatból.

Ráadásul tőlem nem messze ott beszélgetett az énektanárom is, akivel sosem voltam túl jó viszonyban. Énekelni egyáltalán nem tudtam: se hallásom, se hangom, se ritmusérzékem sincs; de még zenetörténetből sem remekeltem. Sosem érdekelt. Vagy tetszett valami, vagy sem; nem sokat foglalkoztam a hátterével. Szóval én voltam az osztály zenei kakukktojása…

De mivel felismertem, úgy éreztem, most sikerül jó pontot szereznem a tanárnőnél. Rögtön odaszaladtam hozzá, pedig nagyban beszélgetett egy másik tanárral. Türelmetlenül félbeszakítottam – rendben, azért az udvariasság határain belül, majd megkérdeztem tőle, hogy ez a szám ugye Haydn Rondo all’Unghereséje.

Ahogy rám nézett, már tudtam: hatalmas baklövést követtem el. Dühösen, lenézve, kissé lekezelően csak annyit mondott: Nem, ez Mozart Török indulója.

Na, a bevágódási kísérletem kudarcba fulladt. Eddig sem voltam a szíve csücske, de ezek után főleg nem lettem az! Megszégyenülve kullogtam vissza a helyemre, s közben folyamatosan szidtam magam: miért nem tudok a s*ggemen maradni és életemben egyszer csendben maradni?

 

Olvassátok el, milyen baklövéseket követtek el a többiek: mondjuk a Pillecukor blogon

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!