Sub Rosa

Kötődően tilts!

A kisgyerekeknek nincs veszélyérzetük. Egyetlen egy hajtja őket: minél jobban felfedezzék a környezetüket. Az expedíciók pedig sosem veszélytelenek, még ilyen kisembereknek sem. Felmásznának mindenhová, leugranának mindenről, megkóstolnának mindent, benyúlnának minden apró lyukba is. Nekünk, szüleiknek feladatunk, hogy meggátoljuk őket, hogy balesetet szenvedjenek ezeken a felfedezőtúrákon.

Ez pedig felveti a kérdést: hogyan? Milyen eszközökkel bírjuk rá őket, hogy ne csináljanak ezt meg azt, mert veszélyes számukra?

  • Régen, ezt fenyítéssel oldották meg. A gyerek benyúlt a konnektorba, rácsaptak a kezére… A gyerek felmászott a székre, rácsaptak a fenekére. Milyen egyszerű! Csak egy ütés és a gyerek megtanulja, hogy nem szabad valamit. Minek bajlódjunk a magyarázattal? Úgysem érti még meg, mit miért nem szabad! Elég, ha azt tudja, hogy nem szabad, mert én azt mondtam. Mert én vagyok a felnőtt, nekem mindig mindenben igazam van. Különben is egy kis pelus még nem annyira okos, hogy maga gondolkodhasson, tudja az okokat…
  • Ennek a finomított változata a lelki büntetés. Ahol nincs fizikai fájdalom, csak sarokba állítás, szobába menés, játék elvevés, esetleg büntiszék. Van következménye a gyerek csínytevésének, de itt is inkább az motivál minket, hogy mink vagyunk azok, akik a szabályokat hozzák, mi mondjuk meg, mit tehetnek és mit nem.
  • Egy modernebb, inkább hippi csoport a tapasztalatszerzés mellett teszi le a voksát. Hagyják a gyereket kibontakozni. Ha baj történik, ott vannak, de hagyják, hogy a gyerek saját maga megtanulja, minek mi a következménye. Hadd nyúljon a forró kályhához, hadd tudja meg mi a meleg! Nem baj, ha leesik, majd legközelebb nem mászik fel a székre!
  • Köztes állapotnak tűnik, ha mi mondjuk meg, mit szabad és mit nem, viszont mellette elmondjuk, hogy miért nem lehet. Ezzel általában csak egy a probléma. A gyerekek elsőre nem fogják megérteni, hogy forró, hiszen még nem égették meg magukat (mert nem engedtük nekik), nem fognak félni a leeséstől, mert még sosem ütötték meg magukat (mert nem engedtük nekik). Vagy pont az ellenkezője. Ha már nagyobbak, akkor a hihetetlen fantáziájuknak „köszönhetően” túlságosan is elképzelik a következményt, esetleg előrevetített büntetést, amitől rémálmaik lehetnek.

De akkor mi hozhat megfelelő eredményt?

Egy köztes megoldás: a fizikai bántalmazást leszámítva vegyük a maradék hármat és gyúrjuk össze egy erős masszává.

  • Ha nem veszélyes a dolog, igenis hagyjuk, hadd próbálgassa a szárnyait a gyerek, hadd húzza meg maga a határokat. Viszont már kisgyermekkorban meg kell tanulnia, hogy a tetteinek következménye van. Ez akár lehetne valamilyen büntetés, de annak nem sok értelmét látják. A figyelemelterelést tartják a legjobb megoldásnak. Esetleg, ha a gyerek is együttműködő benne, az érzelmeire is hathatunk. Mégis, ha a büntetés mellett döntünk, maximum annyi perc, ahány éves a gyerkőc! Egy biztos, legyünk következetesek!

És mi a helyzet olyankor, amikor már előre meg akarjuk neki tiltani, még mielőtt bármily nemű következményét megismerné?

Lakásunkban a galérián egy vízszintes (három) csőkorlát véd a leeséstől. Biztonság kedvéért még lezártuk azt az oldalt a babakarám rácsaival is. Viszont Zseb néhány napja megtanult – biztonságosan – egyedül közlekedni a csigalépcsőn, így előfordul(t), hogy egyedül volt fenn, míg mi lent a nappaliban. Most is ez történt, az apjával olvasgattunk, míg ő felszökött. Csak most a korlát még le volt takarva egy éppen száradó pléddel, ami mögé „elbújva” Zseb bújócskát játszogatott velünk. Fél szemem folyamatosan a gyereken volt, s talán éppen ez volt a szerencse, mert egyszer csak azt látom, hogy a gyerek lába már-már a rács tetején. Apjával ott helyben szívinfarktus kaptunk… Ő rohant fel Zsebhez, míg én lent álltam, hogy ha sikerülne átlendülnie, rám essen… Közben folyamatosan „ordítottunk” rá, hogy azonnal másszon le a korlátról, fel ne emelje még jobban a lábát, de Zseb csak vigyorgott.

Mindketten tudtuk, hogy most nagyon meg kellene „büntetni” a gyereket, nehogy újra próbálkozzon. Jobban nem tudjuk most lekeríteni, s ha egyszer megpróbálta, megpróbálhatja máskor is…

A fizika fegyelmezés nem játszik nálunk, így ebben az esetben is marad a következetes tiltás. Eddig mindig elmagyaráztam neki, mit miért nem szabad. (Meleg – ezt már ő maga is mondja, hogy mee; fájni fog úgy, mint mikor elestél, stb.) Viszont most mit mondjak neki? Leesel és kitöröd a nyakad? Eltörik a gerinced, karod, lábad? Ezeket hiába mondanám, úgysem fogná fel… A több méter sem tántorítaná vissza… Nincs más lehetőség, mint állandóan figyelni, és ha újra megpróbálná, megint elhozzuk onnan, majd elmondjuk neki, miért is nem szabad. Ha kell, ezerszer megtesszük, míg valóban fel nem fogja, hogy az valóban tilos!

És minden egyébnél így teszünk, amit nem szabad megtennie. Mert a kötődő nevelés megengedi, sőt elvárja, hogy kompetens felnőttként megtilts neki dolgokat, de mellette a következetesség és a türelem, koherencia is meglegyen. Ne büntesd, inkább mutass példát!

Ti hogyan oldottátok meg a korai tiltásokat a gyereknél?

 

A tapasztalok megosztásáért köszönet illeti a Facebook Kötődő nevelés csoport e kérdésben kompetens anyukáit!

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!