Sub Rosa

10 legjobb dolog a blogolásban

Hajnali blogolás

A MBBK csoport újabb házi feladatot adott. Igaz, nem mára, de eddig nem volt időm megírni, viszont nagyon tetszik a feladat. Imádok blogolni, és elsőre azt hittem, hogy egyszerű lesz összeszedni azt a 10 dolgot, ami miatt szeretem. Aztán a felénél felhagyott a lelkesedésem. Hiszen nekem ez az egész olyan természetes, sosem bontottam részekre az érzéseim. Csak boldoggá tesz, ha leülök a géphez, és gépelhetek (bármit is). Az meg maga az öröm, ha mások önszántukból elolvassák. Körülbelül ennyivel le is tudhatnám a feladatot, de azért nézzük, mik is azok, amik miatt jó dolognak tartom a blogírást:

Maga az írás miatt.

 

Amint azt már láthattátok, szeretek írni. Szerintem még írni-olvasni sem tudtam, amikor már nagypapám írógépét püföltem. Azután kis írólapokra gépeltem rövidke, hosszabb történeteket, amiket sosem fejeztem be, hiszen mindig új és új ötletem támadt. Alsó tagozatos voltam, amikor megkaptam életem első (Barbies) írógépét. Műanyag volt az egész, a betűk mindig összeakadtak, a tinta beszáradt, de az enyém volt! Az már csak maga volt a mennyország, mikor később nagypapám az egyik valódi (munkában használatos) gépét adta nekem. Apum főnökének elektromosa volt. Hát az csuda volt. Úgy képzeljétek el, mint a mostani klaviatúrákat, csak azzal még igazi papírra írtál. Amikor megkaptam az első számítógépemet (a Commodore 64 után) megírtam életem első és eddig egyetlen befejezett regényét. Ezek után egyértelmű volt, hogy az internet elterjedésével, mindennapos otthoni használatával, a blogok megismerésével én is indítok egyet (vagy többet).

Mint egy napló – más, mint egy napló.

 

Általános iskolás korom óta vezetek naplót. Gimnáziumban lett az a szokásom, hogy a barátnőimnek megmutattam, mert inkább leírtam, mint elmeséltem a velem megtörtént dolgokat. Ezt néhány osztálytársam hangosan bírálta is de engem nem érdekelt. Sőt! Örültem, ha olvasnak! Emiatt jött a személyes blog ötlete. Ha úgyis naplót vezetek (amihez azért egyre kevesebbszer nyúltam) és szeretném, ha olvasnának, miért ne lehetne a kettőt összekötni? Ráadásul abban az időben a személyesebb blogok elterjedtebbek voltak, mint mostanság (mára egyre többen írnak tematikus blogokat). Így úgy éreztem, két legyet ütök egy csapásra: folytatom a naplóvezetésem, de nem kell a saját, privát naplómat mutogatnom másoknak.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!

 

Mielőtt összejöttünk volna a gyerek apjával, érzelmileg elég sok inger ért, amit meg szerettem volna osztani másokkal, véleményeket szerettem volna kapni róla. Viszont olyan dolgok voltak, amiket a közvetlen környezetemmel nem oszthattam meg, ezért álnéven kezdtem egy új blogot. Zárt volt, csak egy-két ember olvashatta, akikben ténylegesen megbíztam. Azután jött a baba-mániám, amiről a barátaim nem akartak már hallani (gyermektelen nőknek kissé sokk volt az én türelmetlenségem, fanatizmusom). Emiatt kezdtem el a Sub Rosát (a blog neve is innen jött), ahol leírhatok mindent, elmondhatok mindent a gyereknemzéssel, -várással kapcsolatban, esetleg még megerősítést is kaphatok, hogy nem járok egyedül ebben a cipőben. Nem traktáltam én vele senkit sem, nem beszéltem róla senkinek, helyette leírtam mindenkinek . 🙂

Otthoni terápia: kúrálom magam lelkileg!

A cogito…. bejegyzéseim születnek emiatt. A belső kényszer, hogy megoldást találjak, ültet le a papír (vagy a monitor) elé. Első észrevételem, hogy járni kezdenek az ujjaim, majd később figyelek fel a leírt szavak jelentéseire. Kuszaság az egész, de hát az is az, ami bennem forrong, kavarog olyankor. A saját gondolataimat nem látom át, maximum az érzéseimet – önthetem szavakba. De azokat sem sikerül mindig. Ilyenkor jönnek a hülyébbnél hülyébb, elgondolkodtatóbbnál gondolkodtatóbb ömlengéseim, összevisszaságaim. Ezek nagyon egyoldalúak, hiszen ott akkor képtelenség tisztán átlátni, beleélni a másik helyzetébe magam. Csak azt próbálhatom meg átadni nektek, de leginkább magamnak, amit akkor ott helyben érzek, amit én magam sem értek. Viszont utána mindig megkönnyebbülök. Kiírtam magamból a problémát, könnyebben átlátom a dolgokat és valahol – ha nem is teljesen – a lelkem mélyén megnyugszom és remélhetőleg tisztábban látok.

A megosztott gondolataimra visszajelzések is érkeznek.

 

És igen, a legnagyobb öröm akkor ért, amikor az első visszajelzést kaptam – még pedig vadidegenektől. A barátaim elfogultak, viszont ha egy idegen ír, azt tekinthetjük őszintének is. Mert nem is ismer személyesen, így nincs is indoka hazudni. S annál pozitívabb érzés nincs, amikor olyan visszajelzést kapok, hogy az írásom miatt látja másképp, pozitívabban a világot. Kevesebbszer osztják meg velem, ha nem értenek egyet a véleményemmel, de azért ilyen is akad. Viszont – talán a blog kis létszámú olvasótáborából adódóan – a trollok elkerülnek. Aminek különösen örülök, mert rosszul viselem a gonoszkodó, lenéző negatív kritikát.

Barátokat (jó ismerősöket) szerezni.

 

Többször olvashattátok már, hogy milyen jó barátságokat kötöttem a blog által. Hiszen ha már kommentelnek, illik visszaírni. S ebből egyre több embert ismerünk meg, akikkel így vagy úgy felvesszük a kapcsolatot, olvassuk egymás blogját, belelátunk a másik életébe. Szinte barátokká avanzsálódunk ezáltal.

A blog külcsíne minket minősít.

 

Egy blog életében a legfontosabb a tartalom. Viszont az sem mindegy, hogy néz ki. A külseje tartja ott elsőként az olvasót. Ha valami nem szép, akkor már olvasatlanul is továbbállnak az arra tévedők, még akkor is, ha az írás maga kiváló. Ezért nagyon fontos, hogy milyen környezetet teremtünk az írásainknak. Ráadásul ugyanúgy, ahogy a ruháink is, a blog is az ízlésünket mutatja. Mennyire vagyunk hivalkodóak a való életben, mennyire vagyunk egységben magunkkal és a világgal, mennyire vagyunk már letisztulva magunkban. Erre mindre a blogsablonja adja meg a választ – mielőtt még egyetlen egy sort is olvastak volna tőlünk. Egyebek mellett te magad is sokkal szívesebben nézegetsz egy egyszerű, ízléses felületet, mint egy csicsás, villogó, fénylő elemekkel tarkított halmazt. Ezért igazi harci feladat a bloggernek, hogy a sablont is a maga tetszésére alakítsa.

Bátran lehetünk multimédiásak!!

 

Ha könyvet írsz, vagy újságba publikálsz, akkor csak a szavak adta lehetőségeket használhatod. Egy blognál sokkal több alternatívád van a közlésre. Fényképeket tehetsz az írásod mellé, ami plusz jelentéstöltettel bír, vagy éppen csak az alaphangulatot adja meg. Emellett ugyanúgy megoszthatsz zenét, videoklipet, vagy esetleg egy otthon készült családi felvételt, amikkel még több (általában érzelmi) információt juttatsz az olvasóidhoz. Határtalan opciók állnak a rendelkezésünkre.

Kell egy babanapló!

 

Zseb születésekor több babanaplót is kaptam, sőt azt a tanácsot is, hogy minden apró-cseprő dolgot jegyezzek fel vele kapcsolatban, mert még az óvodában is visszakérdezhetnek a csecsemőkori fejlődésére. Akkor már ugye, írtam ezt a blogot, így nem kezdtem el semmilyen papír alapú jegyzetelést, egyszerűen csak folytattam itt az adatok összegyűjtését. És tényleg, én magam is számtalanszor visszaolvastam már, mi mikor történt az elmúlt másfél évben. Mert hihetetlen fejlődésen vesznek részt ilyenkor a gyerekek! Azóta ugyan a havi számadásokat befejeztem, mert olyan gyorsan változik a fiam, hogy képtelenség egy hónapra visszamenőleg feljegyezni.

És végül, de nem utolsó sorban: az MBBK csoport.

 

A blogolásnak köszönhetem, hogy megtaláltam a Facebookon lévő Magyar bloggerek csoportját. Igényes blogokat, érdekes írókat, egy nagyon jó, összetartó csapatot ismerhettem meg általa. Ha blogolsz, gyere, csatlakozz! Nem fogod megbánni!

Miközben alszik Zseb…

Ti blogoltok? Ha igen, ti mit szerettek benne?

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!