Sub Rosa

Késésben

Úgy gondoltam, ismernek. Különösképpen azok, akik közel állnak hozzám. Mégis az elmúlt napok eseményei az ellenkezőjét bizonyították.

Sosem szerettem, ha kételyek között hagynak, a gyerek apja pedig rendszerint bizonytalanságban tart. Emellett, ha éppen a világ legpocsékabb teremtésének érzem magam, a családom sem megnyugtat, hanem segítőszándék címszóval még inkább a szemembe mondja, hogy valóban nem érek semmit. 

Ilyen hangulattal kellett elindulnom egy 21 hónapos, akaratos, dacos, fáradt gyerekkel!

Nem könnyű feladat. Sőt! A lehetetlenség határát súrolja! Először magamat kellett összekaparnom, mert az arcom kipattogott a sós könnyektől, amiktől a szemem is vöröslött, mintha vámpír lettem volna. Talán energiavámpír… A legjobb ilyenkor egy gyors zuhany, amíg a csemete éppen a tévét bámulja. Időm másra úgysem volt, ezért a szekrény tetejéről szedtem le a felvenni készülő ruháim. Egyáltalán nem néztem, mennyire illenek össze. Zseb szerencsésebb helyzetben volt, mert a ruháit párosítva szoktam elrakni (néha azért sikerül elég bizarrul felöltöztetni, legfőképp itthon). Egyébként is utálom a hideget, és ez a gyerek öltöztetésében jól kivehető. Muszáj harisnyát adni rá, hosszú bodyt, hosszú ujjú felsőt és még egy vastag pulóver sem hiányozhat. A gyerek meg gyorsabb, mint egy gepárd, ráadásul gyűlöl öltözködni*. 

Végre ráimádkoztam a kabátot, sapkát, jöhetett az enyém. Ilyenkor valamit vagy elfelejtek, vagy nem találok. Most a szemüvegemet hagytam otthon, még szerencse, hogy kivételesen babakocsival mentünk, nem pedig autóval.

Az ajtón kijutni általában simán megy, amíg Zseb meg nem látja a lépcsőt. Az első emeleten lakunk (kb. 40 lépcsőfok 4 részre osztva. 2 hosszabb, és két rövidebb.), lift nincs, a gyerek már 12 kiló plusz a téli holmi rajtunk. Szóval a hordozást elfelejthetem. Ezért a kendőt sosem viszem magammal, mert a kabát csúszós, a kendő vékony, a gyerek nagy és nehéz. 

Viszont kiderült, hogy Zseb gyűlöl lépcsőzni – legalábbis akkor, amikor velem van és sietünk, mert időre megyünk. Leül a felfelé vezető első lépcsőfokra, és nem mozdul. Általában ha otthagyom, és elindulok, követ. Általában… Most meg sem mozdult:

– Nem!

És hiába könyörögtem neki, megmakacsolta magát. A percek ellenben megállás nélkül pörögtek, egyre türelmetlenebbül várhattak a fogorvosnál. Meguntam: ellentmondást nem tűrően felállítottam, odavonszoltam a lépcsőhöz. Ez még simán ment, azt nem számítva, hogy sikított, mint a fába szorult féreg**. A lépcsőn előrementem, a kezét egy percre sem elengedve, mert különben visszarohant volna, majd húztam magam után. Nem mozdult, úgy odacövekelt a legfelső lépcsőfokra, mint egy fatörzs. Rettegtem, hogy leesik, beüti a fejét, nem tudom megtartani… Miközben folyamatosan sírt. 

Jött egy lány a mellettünk nyíló hostelből, akit megállítottam, de nem értette, mit akarok: 

– Sorry, I don’t understand.

– Upsz, Can you help me?

Igazság szerint még végig sem mondhattam szinte teljesen az egész mondatot, nem kérhettem meg, hogy vigye le Zsebet, ha már úgyis lefelé tart, mert azon mód rávágta:

I’m very late…

A gyerek a lépcsőn fekve sírt, én háttal lefelé próbáltam leráncigálni, miközben csak annyit akartam kérni, hogy vigye le a lépcsőn. Ehelyett siet – lefelé. Bevallom őszintén, nem esett túl jól, így csak azt nyögtem ki válaszul – zavaromban franciául:

– D’accord…

Nem volt más lehetőség. Leültem én is a lépcsőre, Zsebet a vállamra vettem, mint egy liszteszsákot, és megpróbáltam egy kézzel a korlátot fogva felállni. Nem ment elsőre, mert Zseb lába folyton bekerült a térdeim közé, amiket önkéntelenül összeszorítok felálláskor. Emiatt többször visszahuppantam. Nem engedhettem el Zsebet, a súlyától viszont sehogy sem sikerült egyensúlyba kerülnöm, és újra és újra ügyetlenül estem vissza, amivel sikerült megint bevernem a farkcsontomat. A terhességem alatti esést követően a gerincem vége, a keresztcsontom egyik fele jobban kiáll, mint kellene. Igen, ha megnyomom, fáj is. Szóval most ez a felállás rátett egy lapáttal, és megint sajgó fenékkel közlekedek már 3 napja.

Sikerült végül felállnom a vállamra vetett gyerekkel, majd óvatosan lebotorkáltam a földszintre – többször meg-megállva, hiszen a 12 kilós sózsák csak csúszott lefelé, mert ugyebár Zseb nem volt hajlandó segíteni, egyáltalán nem kapaszkodott belém. Az utolsó 4 lépcsőfokot volt hajlandó csak megtenni a saját lábán, amivel megkönnyítette mindkettőnk helyzetét. Az autó mellett sem toporzékolt – hálát adtam az égnek -, simán megvárta, míg előszedem a csomagtartóból a babakocsit, és hagyta, hogy belerakhassam.

Emiatt  a cécó miatt késtünk majd’ fél órát…

*egy kutyapszichológus szerint mindenki utál az első időkben öltözködni, mert  idegen a számára, csak a későbbiekben hozzászokik az ember.

**tudtátok, hogy a féreg a farkas és az aranysakál neve?

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!