Sub Rosa

Hogy bírsz vele? – Avagy egy mozgássérült mami a dacos majd’ kétévessel

alszik

Ugye, milyen szépen alszik a képen? Kata azt mondta, olyan, mint egy kisangyal. Mégis egyre többet kapja meg, hogy rossz vagy, nem fogadsz szót, nem szabad. A valóságban mindig is tünemény, csak hát a dackorszak közepében járunk.

Emlékszem, mennyit megkaptam terhesség alatt, hogy bírni fogom-e? Illetve mindenki azt hitte, sokkal könnyebb dolgom lesz, amikor már jár. Példaképeim olyan anyák voltak, akik kerekesszékesek, gyengén látók. Ők is megoldották, én is megfogom. Sőt őszinte leszek, fogalmam sincs, ők hogyan csinálják!

Egyszer írtam már, hogy egyedül nem viszem le többet a játszóra. Akkor még másfél éves sem volt. Most ezt kiegészíteném azzal, hogy mással sem viszem le. Messziről kerülöm a játszótereket vele. Pedig imádja. Belefekszik a kör alakú hintába, egyedül felmászik a csúszdára, a háp-hápon (kacsa formájú rugós hintalószerűség) lovagol, a homokozóban fetreng.

A hetet ismét vidéken töltöttük, mert az apukája külföldön tartózkodott, és a szeretteim közelében mégiscsak jobb lenni, mint egyedül a nagyvárosban. Reggelente bementünk nagyimékhoz, Zseb megreggelizett, én megkávéztam, beszélgettünk. A hétvégén szóba került a második gyerek kérdése. Nem maradtunk semmiben, de azért jól esett elmondanom nagypapámnak, milyen kételyek és milyen vágyak vannak most bennem. Nagyim meghallotta a másodikat és rögtön kifakadt, hogy nem vagyok normális, nem bírnék vele, már megint hülyeségeket találok ki. Felálltam és öltöztetni kezdtem Zsebet, hogy lemegyünk a játszótérre. Úgy gondoltam, hogy amíg a nagyimék előtti játszótéren vagyunk, összefuthatunk a barátnőmmel is, aki szintén a közelben dolgozik. Persze mindebből nem lett semmi, mert lekísért minket nagyim húga is, hogy egy kicsit babázhasson. Örültem neki, de ő is végig azt kérdezgette, hogyan bírok vele egyedül? Gondolom, sehogy…

Az elején még nagyon szófogadó volt Zseb, kipróbálta a neki való játékokat. Végül megunta és ment tovább a veszélyesebb zónába. Azaz a focipályára, de nem az ajtón keresztül, hanem a vaskapun lévő picike lyukon át. Vagy kiszaladt az útra. Amíg a pesti körbe van kerítve, ez a játszótér emeletes házakkal körbevett udvarban található, ráadásul egy körbe futó út öleli át, ahol azért járnak autók  – ha forgalomnak nem is tekinthető. Emiatt még inkább féltik velem kettesben hagyni. Én nem tudok utána szaladni, ezt most megláthatták. Én nem tudom felkapni, ezt is megtapasztalhatták, amikor az úttestről el akartam hozni, mert jött egy Suzuki. Zseb pedig próbálgatja a határait. Vagyis, szerintem nincs tisztában azzal, mit kivel engedhet meg. Mert az egy dolog, hogy az apja elől nevetve elszalad, ő utoléri, de már én vagy a nagypapa nem. Amíg mások könnyedén felkapják, mi nem. Amint nem az van, amit ő szeretne, hangosan sikít és földhöz vágja magát. Előszeretettel lefekszik és hemperegve távolodni próbál tőlünk. Ha a szobában, a meleg szőnyegen teszi, nincs gond, de megcsinálja a hideg betonon és térdig érő sárban is. Ami ugye az idősebb korosztálynak égbe kiáltó bűn!

Egy ehhez hasonló alkalommal nem volt, mit tennem, letérdeltem én is a sárba, magamhoz szorítottam, kérdeztem, mi a baj. Először csak kiabált, dobálta magát, de végül egy irányba mutatott, hogy oda. Vagyis arra szeretne menni és nem a másik irányba, amerre kellene. Megbeszéltem vele – egyébként fogalmam sincs, hogy mennyit fog fel ilyenkor a megbeszélésből, és mennyire hiszi csak azt, hogy sikerült, elértem, amit akartam -, hogy elmegyünk arra, de utána odasétálunk az autóhoz és hazamegyünk a cicushoz. Ez megnyugtatta, és szót is fogadott – egyszer azért az út közepén a földhöz vágta magát, persze, éppen akkor jött egy autó is… Nagypapám azt mondta a végén, hogy ő nem bírta volna, biztosan a fenekére csapott volna és felkapja. Hát a fenékcsapás néha nekem is csábító, de felkapni én egyáltalán nem tudom, szóval nálam ez biztosan nem megfelelő megoldás.

Hazaérve hagytam, hadd játsszon egy kicsit – az egyébként biztonságos – kertben. Én a teraszról figyeltem. Leesett a sapkája, mire rám nézett. Nem mozdultam, csak annyit mondtam:

– Hozd ide, visszaadom rád.

El is indult felém, de két lépés után megtorpant, rám nézett, elvigyorodott, majd a sapkával elszaladt épp az ellenkező irányába és átdobta a szomszédos kertbe. Nem szóltam, bár magamban elveszítettem a türelmem. Közben mutatta, hová esett. Oda. Oda. Egy-két perc múlva lementem, és a már felém haladó gyerkőcöt a lehető legnyugodtabban odavezettem, hogy most felvesszük a sapkát. Persze, át kellett másznom a kerítésen…

Az elszaladások kiküszöbölésére vettem egy – a linkre kattintva látható – biztonsági szalagot. Muszáj volt, mert reggel is két házzal arrébb szedtem össze a gyereket. Tetszett neki az ötlet, hogy bemegyünk a nagyiékhoz – csak ő úgy gondolta, gyalog tesszük meg azt a pár kilométert.  Az előző hámja jobb volt, mert ez nem éppen a legbababarátibb anyagból készült. Durva, könnyedén kidörzsöli a csuklóját, viszont annyira nem hosszú, hogy mondjuk a kabát ujjára szorítsam… 

Szükséges rossz, de haszna van: Zseb a lehető legügyesebben sétál olyankor mellettem. Szót fogad. Nyugodtan elmehettünk a fodrászhoz, majd onnan vissza az autóhoz. Bár a feltevésnél olykor-olykor “hisztizni” szokott. Megértem én, hogy ellenkezik, hiszen akkor nem kérheti, hogy vegyem fel, valamilyen szinten gúzsba is van kötve… Ennek ellenére nagyon rossz, ahogy tépi el a kezét, krokodilkönnyeket ejt, hátradobja magát, szaggatja le magáról. 

Ezt ma nagyiméknál csinálta. Végül nem is sikerült ráadnom, nagypapámnak kellett lecipelnie az autóhoz a másodikról. Igazság szerint nem lenne baj, ha ilyenkor nagyim nem jönne állandóan oda, nem tutujgatná a kiscsillagvirágot és nem ajánlgatná folytonosan, hogy eljönnek velem és segítenek. Főleg, ha nem kérdezné meg tőlem minden egyes alkalommal százszor: hogy fogsz vele bírni?

Hát így! 

A végére még egy videó, milyen leleményes az én Zsebem:

 

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Angi B. O. says:

    Ezekkel a problémákkal minden egyes anyuka “küzd” és te is meg oldod ugyanúgy a dolgot, mint mindenki más. 🙂 Minden gyerek meg akarja tudni hol a határ és anyának igencsak oda kell figyelni, mert másodpercek alatt képesek olyan helyen lenni, amire te nem is gondolsz.
    Tőlem most mindenki azt kérdezi, hogy bírok 3 gyerekkel a nap nagy részében egyedül, főleg ilyenkor, mikor a fiúk betegek és itthon vannak. Szóval soha nem tudsz olyan élethelyzetbe kerülni amikor nem jönnek az okosabbnál okosabb kérdések és tanácsok.
    Mi is szeretjük ezt a játszóteret. 😉

  2. Gondoltam, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gondokkal 🙂 Csak, amikor mások nem bízzák rád a saját gyereked, mert úgysem tudod megoldani, kicsit bosszantó. 🙂 Bár ahogy kiderült, az apja is kétségbe vonja az anyai kompetenciám…
    Ó, nem lehet könnyű két kis beteggel és a picurkával egyszerre! Jobbulást a fiúknak!
    A játszótérrel csak az a bajom, hogy nincs lekerítve, na meg a cicusok… Jó, az utóbbit csak hallomásból tudom, mi még nem tapasztaltuk 🙂

  3. Hajnalka Katona-Novák says:

    Nagyon tanulságos írás, én is ebben a cipőben járok egyelőre nagynéniként tudom átérezni a helyzeted, de minden nehézség ellenére nagyon örömteli feladat.:)


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!