Sub Rosa

Dacolunk, dacolunk, dacolunk…

Először is le szeretném szögezni, hogy Zseb még nincs kétéves, és az az egy hónap feljogosít még arra, hogy ne vegyem őt egy kalap alá a rémes kétévesekkel!

A poharam!

Persze, már réges-rég belépett ő is a dackorszakba, keresi a határokat – mind a természetét, mind az enyémet, de ezt még javában nem írnám kezelhetetlennek és kibírhatatlannak. Na jó, ez így nagyon szép és jó, de mégsem tükrözi a valóságot. Hiszen én magam is a hajtépés határán álltam, amikor kedvenc poharamat szántszándékkal a földhöz csapta és letört a füle. Zokogtam, kiabáltam rá, mert nem volt elég, hogy előtte szépen, határozottan megkértem, ne öntse ki a vizet a poharából. Rám nézett, és a puff, a laminált lap, az asztal mind-mind vízben ázott. A pohár pedig a földön landolt nem messze az alvó cicától. Még szerencse, hogy műanyag volt, illetve a macska megszokhatta már a gyerek kitöréseit. A törlőpapírral oda sem értem, a kezében tartotta az én kedvenc kávés csészémet, amit Jacquietól kaptam 30. születésnapomra.

Ne merészeld! – sikítottam, de hasztalan. Kaján vigyor ült az arcán, a kezét felemelve lendítette is el.

A poharam! Nem vagyok híve a testi fenyítésnek, most sem ütöttem meg, de szinte őrjöngő vadállattá változtam. A hajamba túrtam, sírtam, zokogtam, miközben rá veszekedtem, neki próbáltam elmagyarázni, mennyire fáj az, amit csinált. Talán egy kicsi belőle el is jutott az ő agyáig is, mert szája egy rövid időre lekonyult, és folyamatosan cicit kért. Kedvenc gyerekpszichológusaim ilyen esetre is azt mondják, hogy ne büntessük meg, de én képtelen voltam odaadni neki, átölelni, mintha mi sem történt volna.

Szerencsére gyorsan túllépett a dolgon – sokkal előbb, mint én – és már a Lego autóit tologatta kacagva, míg én azon törtem a fejem, hogyan lehetek ennyire felelőtlen, hogy egyetlen egy törékeny poharat is elől hagyok a közveszélyes gyermekem előtt. Illetve átadtam magam a bánatnak, hogy újat sem vehetek, mert kifutott darab…

Jóval később csodálkoztam csak el azon, hogy kivételesen most nem mondta – vagy legalábbis nem a „baleset” pillanatában, hogy eltöjrt. Mert rendszerint, ha valami szétesik, mutatja, hogy ajjaj, eltöjrt. Mintha élvezné, hogy tönkre mennek a dolgai.

Kérem!

Sokan azt tanácsolták, hogy magyarázzam el neki a dolgokat. Nagyfiú már, mindent megért! Ó, tudom én ezt! Amit csak lehet, mondok neki. Mit miért teszünk, mit hová teszünk, mit kell megtennünk, mi micsoda, és ő meg szívja magába, mint egy kis szivacs. Tényleg mindent ért! Viszont ez nem egyenlő a szófogadással! Tőle még nem várhatom el, hogy szófogadó legyen. Kérhetek tőle bármit, ha játéknak tekinti és van hozzá kedve, megcsinálja, ha nincs, fütyül rám. Olyat viszont egyáltalán ne mondjak neki, hogy adja oda a kezében lévőt, mert az tuti biztos, hogy az ellenkező irányba fog mindjárt repülni. Inkább jó messzire dobja, csak ne kelljen odaadnia! Ugyanilyen a nem szó is. Ha valamit „meg akarnék tiltani” neki, jobb, ha teljesen az ellenkezőjét találom ki számára. A figyelemelterelés még mindig beválik!

Rendet akarok!

Nem csak a törött dolgok után kell nálunk porszívózni, hanem a szétszaggatott papír fecnik, szétszórt gyurmadarabok, a morzsák vagy a földre söpört saláta után is! Mert nálunk mindez napi szinten megtalálható. Hol ez, hol az, hol egyszerre mind! Ha összeszedek utána valamit, már nem tetszik neki, sír és visszacsinálja az egészet. Amikor kész a műve, tapsikol örömében, míg én nézem, hogy nálunk sosem lesz rend! Porszí –vigyorog aztán. Hála az égnek, eljött a porszívózás ideje, engedélyt kapok rá. Amíg felporszívózom a padlót, fogja és kiráncigálja a kanapé ágyneműtartó-fiókját, és a tiszta, összehajtogatott lepedőket egy halomba szórja a szoba közepén, ahová azért előtte a konyhából behozott ragacsos üdítőt öntötte. Pislogok, hogyan lehet egy ilyen kis tökmag ennyire gyors? Észre sem vettem – valószínűleg éppen a szekrénybe hajolva vettem elő a porszívót –, hogy kint járt. Na mindegy, a néhány napja mosott ágynemű használatlanul, de piszkosan visszakerül a mosásba! Felmosok, pedig előtte még arra is szerettem volna porszívózni, így viszont meg kell várnom, míg felszárad. Közben szerencse, hogy még nem raktam el a takarítógépet, mert ezek után vihetem ki a konyhába, ahol egymásba lettek szórva a teák, a macska tápszer és a liszt. Nehogy azt higgyétek, hogy elől hagytam őket! Valaha mindet szépen a helyükre tettem a szekrénybe, esetleg a konyhapulton várakoztak az elrakásra. Csakhogy már nincs akadály a Manó előtt! Hozza a kis székecskéjét, vagy akármi mást, amire felállhat, és már pakol is le mindent a földre. Mintha mindennek a padlón lenne a helye egy halomban!

Kommunikáljunk!

Mégis a legnehezebb megérteni a gondolkodását, kívánságait, óhajait, szükségleteit, mert jelen pillanatban a szóbeli kommunikációnk igencsak egyoldalú. Én beszélek, ő figyel, válaszol, magyaráz. Viszont ha ő gagyog nekem, én csak pislogok, és próbálom kitalálni, éppenséggel mit is szeretne. Nyam-nyam. Á, enni akar! Szuper! Megkérdezem, hogy kér-e reggelire vajas kenyeret? Csak néz rám, de nem válaszol. Szuper, mert akkor biztosan kér, különben rávágná a nemet! Kimegyek a konyhába, megkenem a kenyeret, majd odaadom neki. A kenyér a földön landol a vajas oldallal lefelé. NEM! – kiabálja, majd ismételten nyam-nyam. Szóval enne ő, de nem vajas kenyeret. Eljátszom ugyanezt a kaláccsal, ami a kenyér mellett köt ki. Jön még a halas paszta, a felvágott, a sonka, a sajt és minden, de a végén már tépem a hajam, hogy akkor mit szeretne. Odavezetem a hűtőhöz, hogy mutassa meg. S kiderül, hogy snidlinges Camembert sajtra gondolt, a natur, amit az előbb adtam nem volt jó… Persze, amit ő választott, abból szépen eszik is, hozzá egy kis vajas kenyeret és olívabogyót is.

Valószínűleg nem csak engem frusztrál, hogy nem értem, őt is zavarhatja. Ezt mutatja, hogy a harmadik nem után már sír és egy újabb nem tetsző dolognál a földre veti magát. És ilyenkor igazi krokodilkönnyeket ejt!

 

Nálunk így zajlik a dackorszak. Nálatok milyen (volt)?
A könyves játék továbbra is tart! Töltsd ki a táblázatot és nyerd meg a választott könyvet!
Ha tetszett a bejegyzés, kövess a Facebookon, Twitteren vagy az Instagramon!
Köszönöm!

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!