Sub Rosa

Tudatra ébredtem. Emberséget kaptam? – Frankenstein a Magyar Színházban

 

image

A Magyar Színház színpadra ültette a közönséget, azaz a vasfüggöny mögött rendezte meg 8 személyes melodrámáját, a Frankensteint, amit tegnap volt szerencsém látni.

Az elmúlt években nem sokat, szinte semmennyit sem jártam színházba, így nem igazán ismerem a mai színészeket, rendezőket, darabokat, szóval ne várjatok most igazi, műfajilag helytálló kritikát, ajánlást. Sőt laptop hiányában hosszas elmélkedést se. Csak elvont ellemzésfélét egy olyan darabról, melytől az érzelmek teljes skáláját végigjártam az előadás alatt. Dühös, szomorú, vidám, elérzékenyült, magányos, megértő is voltam, amíg figyeltem a két főszereplő életútját, későbbi kapcsolatát.

Frankenstein teremtménye annyi mindent kapott az élettől, amiket külön-külön is nehéz lett volna feldolgoznia, nemhogy egyszerre mindet. Csecsemő tudattal lát napvilágot elméje, ösztönszerűen anyjába, apjába, bárkibe kapaszkodna védelemért, szeretetért. Csak egy percre látta meg “atyját”, aki azon nyomban eltaszította magától – a csúfságot látva, vagy egyszerűen a váratlanul feltámadt felelősségtudata miatt -, mégis gyermeki szeretettel gondol rá, miközben nem hagyja el a remény, hogy egyszer visszajön érte és magával viszi. Kezdetben nyitottan és őszintén, segélykérőn és segítően fordul embertársai felé, hiszen érzi, sőt nyiladozó tudata sejti, majd jelzi is, hogy hozzájuk kellene tartoznia. Viszont a megérdemelt szeretet, tolerancia, elfogadás helyett undort, bántalmazást kap, amitől acsarkodó kutyává lesz. Hiába “szelidíti” meg a vak öreg, a kedves fogadtatás reményének elvesztésétől visszavedlik vademberré. Védekezésében és dühében nem hagyja magát megölni, helyette ő áll bosszút s nem kímélve senkit sem gyilkossá válik.
Később egy társ személyében talán még esélye lenne elnyernie az emberségét, de elkeseredésében és csalódottságában kegyetlen lett, aki kiszámított hidegvérrel gázol át az emberi életeken, mely után már a közönség sem reménykedhet egy boldogabb, feloldozó végkifejletben, ahol egy másik hasonló lény mellett végre meglelhetné a boldogságát. Mert Frankenstein már az elején tökéletesen felismerte : szörnyet teremtett. Ugyan nem azáltal, ahogy elsőre hitte; nem egy csúfság életre keltésével, hanem pont a magára hagyásával, mert így nemhogy nem védte meg, de nem is készítette fel a társadalom kegyetlenségére. Ezzel egyenes út vezetett az ártatlan lélek számító, bosszúra szomjazó gyilkossá válásához. A teremtmény szeretetre vágyik, de ő maga nem tud szeretni. Sokkal nagyobb annál a fájdalma, a keserűsége, a csalódása.
Csak egyetlen egy ember nézhetne rá anyai, testvéri, baráti csodálattal rá: Elizabeth. Ő képes lett volna meglátni benne a jót, megtanítani az emberségre, ehelyett Frankenstein az egójának és késői felismerésének köszönhetően az ő sorsát is megpecsételi. A fiatal lány gyermeki szerelemmel szerette azt a Victort, akit 6 évvel ezelőtt ismert. A mostani, Istent játszó kreátor szinte ismeretlen a számára, nem tudja, mi érdekli, mi a vágya, mit alkotott. Hiába hiheti, hogy érzései viszonzásra találnak, a férfi önös érdekei, a mindent túlszárnyaló teremtés utáni vágya, a következményekre való ráeszmélés, mind-mind a harmadik személy tragédiájához vezet.
A dráma feloldása a tudós lelki, fizikai és szellemi bukása egy olyan ördögi viszonyba, ahol az alkotó és a teremtmény egymás iránti ellentétes érzései nem hagyják elpusztítani egymást, de még saját magukat sem.

Az előadás megnézését köszönöm Channah-nak, aki felhívta rá a figyelmem, s el is jött velünk!

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!