Sub Rosa

 Bódultságban szép az élet – Uszodaszemölcs levétel a Heim Pálban

Márciusban a Heim Pálban megállapították, hogy uszodaszemölcsei vannak Zsebnek, amiket bódításban fognak lekanalazni neki.

Március 17-re kaptunk időpontot, viszont csak most kedden sikerült valóban el is jutni a beavatkozásra. Először Zseb lázasodott be, utána a doktornő, legvégül pedig az aneszteziológus ment el valamilyen konferenciára.

Bódítás előtt ugyanúgy nem ehetnek-ihatnak a gyerekek, mint a rendes altatás előtt. Szilárd táplálékot előző este lehet utoljára adni nekik, vizet aznap reggel 7-kor. Az anyatejes táplálás viszont reggel 6-ig mehet a megszokott kerékvágásban. Nekünk szerencsénk volt, mert Zseb még szopik, így éjszaka még kaphatott tejet, illetve reggel a megszokott – bár korábbi – szoptatás is megtörténhetett.

Fél 8-ra kellett megjelennünk a Heim Pál bőrgyógyászati osztályán, fenn az ötödiken. Először a beutalóval a betegfelvételre mentem, ahol minden egyes alkalommal be kell mutatni a gyerek TAJ-kártyáját és a lakcímigazolványát. Mivel többszöri telefonon történő időpont eltolás történt, így beküldtek egy „betegfelvevő” irodába, ahol kézzel kitöltöttek egy újabb formanyomtatványt, amivel felmehettünk a bőrgyógyászatra. Zsebet pontosan 7 óra 16 perckor vették fel az osztály nővérpultjánál.

Ezután jött a hosszadalmas várakozás, amit csak egy kérdőív kitöltése szakított félbe. Megkérdezték, hogy a családban vagy esetleg Zsebnél volt-e valamilyen betegség, allergia, orvosi beavatkozás. Illetve alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy tudomásul vettem a bódítás veszélyeit és beleegyezem a végrehajtásába.

Három beteg gyereket rendeltek be aznap bódításra, Zseben kívül egy másfél-két éves és egy 6-7 év körüli kislányt. Mindhármójuknak szemölcsei voltak.

A kórház próbálja megoldani unaloműző játékokkal feldobni a várakozás, illetve a bent tartódás hosszú óráit, napjait: kirakósok, könyvek, Fischer-Price játékok, Lego-kockák szórakoztatják a gyerekeket. Még egy – az az igazi – fa hintaló is van a folyosón.

A mi gyerekeink jól tűrték a semmittevést, bár egy 7-8 éves kislány sírása felborzolta a kedélyeket. Hosszú percekig zokogott, hogy nem akarja (nem tudom, mit), de ahelyett, hogy időt hagytak volna neki, az egyik nővér dühösen kirontott, és szólt egy termetes ápolónak: „gyere már be, fogd le ezt a lányt.” De ha hallottatok már durva hangsúlyt, na ez az volt! Ekkor az anyuka jött ki sírva: „szadisták”. Dühöngtem. A kislány keservesen, rettegve sírt, a fiam rémülten mutatott a vizsgálószoba felé, én meg féltem, hogy ha Zseb is ellenkezni fog, mit fognak vele csinálni? Akkor lett vége, amikor a kislányt az anyukája leszedálva vitte át az ágyába. Valószínűleg csak beletörődött a helyzetébe, mert egy fél órán belül a saját lábán, kisírt szemekkel ment ki a mosdóba.

Zsebet leginkább a reggeli kihordása zaklatta fel, mert a korai cicizés nem bizonyult elegendőnek. Nyam-nyam, kaja és cici. Volt minden második szava. A kötőszavai pedig az anya, oda, légyszi. Addig hajtogatta, amíg a doktornő elsőként be nem hívta a vizsgálóba. Zseb imádja, ha történnek körülötte a dolgok, azt meg különösen, ha vele is foglalkoznak. El is felejtette, hogy éhes, türelmesen és érdeklődve szemlélte, mit csinálnak vele.

Amíg levetkőztettem, a doktornő is hasonlóan rákérdezett a családunk kórtörténetére. Sajnos, itt már nem tudtam mindenre nemet mondani, hiszen mindkét oldalon előfordult mellrák, illetve magas vérnyomás. Sőt még fehérköpenyes hipertónia is. A meztelen csókát gyereket átvizsgálva érzéstelenítő krémmel kenték be a vállán, a nyakán, a szája környékén és a homlokán a szemölcsöket. Olyanokat is felfedeztek, amik még egy nappal korábban nem voltak, de valószínűleg ahogy fájtak és viszkettek neki, folyamatosan tovább fertőzte magát. Végül kapott egy kiskanál Cataflam fájdalomcsillapítót is. Ezután visszatértünk a folyosóra várakozni. Anyum kísért el minket*, így ő járkált az egyre nyűgösebb, éhesebb gyermekkel. Addig mobiloztam, amit viszont nem nézett jó szemmel… 🙂

Jó sokára – legalábbis nekünk úgy tűnt – bevezettek minket egy üres kórterembe, ahol el kellett volna foglalni mindenkinek egy-egy ágyat. Éppen csak beléptünk, már hívtak is minket. Úgy gondoltam, én megyek be Zsebbel, nem anyum, mégiscsak én vagyok az anyja. Zsebnek tetszett neki, ahogy a szája elé tették a maszkot, bár nem teljesen fogta fel, hogyan lehet a lufiszerű levegőtartályt felfújni. Az aneszteziológus nagyon ügyesen mesélt neki, nekem pedig elmagyarázta, milyen gázt fog kapni, hogyan fog hatni. Amikor  Zsebem eléggé felfújta a „lufit”, lefektettük az ágyra és levettem róla az addig rajta hagyott kardigánt. Állatokról meséltem neki, ahogy a piros autón száguldoznak. Nem vagyok túl jó mesélő, valahogy sosem tudok gyerekek számára érdekes történeteket kreálni. Most is többször fuccsot mondtam, ezért leginkább az aneszteziológus vette át a szót engem felszólítva a mesélésre. Közben volt két pillangós ujjbábja is, ami elvette Zseb figyelmét, míg én simogattam, csikiztem a hasát, amitől hatalmasakat kacagott még akkor is, amikor a doktornő elkezdte Volkmann kanállal eltávolítani a szemölcsöket. Az elején megijedtem, mert igencsak vérzett neki, de ahogy láttam, milyen gyorsan és szakszerűen dolgozik a doktornő, kezdtem megnyugodni.

Jó cucc lehetett a gázban, mert Zseb rájött, hogyan kell benne lélegezni, és hatalmasakat szippantott a vége felé. A szája melletti szemölcsök leszedésénél megpróbálták elvenni egy kicsit a maszkot, de a kisfiam utána kapott, és maga rakta vissza a szája elé. Ezen mindenki jót mosolygott, mert más gyereknél ilyet még nem tapasztaltak. Ezek után hangosan utánozta az állatokat, amiket említettünk neki.

Több szemölcs volt rajta, mint azt elsőre látták, még a szeme alatt is találtak. Ahogy az összestől megszabadították, a bódító gáz már csak oxigén lett, Zseb visszanyerte önmagát, amitől sírni kezdett. Szerintem leginkább az volt a baja, hogy nem engedték felkelni. Feküdnie kellett volna még, nehogy hányingere legyen, de Zseb csak sírt és sírt. Nem akarták, hogy megijessze a többieket, ezért a szomszédos fényterápiás szobába vezettek minket.

Próbáltam odaadni neki a mellem, gondoltam ettől majd gyorsan megnyugszik. Ehelyett csak egy-két kortyot nyelt, és folytatta is a teli torokból való ordítást. Már-már kétségbeesés határán álltam, nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj neki, hiszen maga a művelet nekem egy gennyes pattanás kinyomására hasonlított! Eltolta magát tőlem, elküldött a francba és csak azt ordította, hogy oda, oda. Ez volt az első igazi támpontom, mi baja is lehet. Mert ha fájdalmában sír, akkor azt mondta volna, hogy fáj. Tisztán, érthetően, a megfelelő helyzetekben tudja használni, most viszont befelé mutatott a műtőbe. Rákérdeztem, hogy a lufi kell-e neki, mire kicsit megnyugodott, azt hitte, visszamehet. Többen benéztek, miért ordít ennyire a gyerek, a doktornő meg is nyugtatta anyumat, hogy ez azért ennyire nem fáj, majd döbbenve tudatosult bennük is, hogy a gázt szeretné visszakapni. Az aneszteziológus még matricát is hozott Zsebnek, mert annyira tetszett neki, ahogy maga elé kapta a maszkot.

Miután felültethettem, amitől végre teljesen megnyugodott, majd elaludt. Még egy órát bent kellett lennünk „megfigyelésen”, és csak utána kaptuk meg a zárójelentést.

IMG_1881Itthon Betadinnal kell kenegetni, amíg meg nem gyógyulnak. Utána pedig chlorhexidine-nel kenegessem, ha új jön ki rajta. A vírus már a szervezetében, így bármikor kijöhetnek rajta. Amennyiben ismét 5 darab jelentkezik, menjünk vissza, még mielőtt több lesz.

Ahogy begyógyulnak a sebei, mehet is közösségbe.

 

*éppen Magyarországon tartózkodik

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!