Sub Rosa

A női Tantalosz

John Chin Young: Tantalus

1664 Blanc avec une pointe d’agrumes. És én nem is szeretem a sört.

Egy síró kisgyerek. És nekem kellene megnyugtatni, nekem kellene neki mondani, hogy nincs semmi baj. Ehelyett ő csitít engem hisztizve, nyafogva és kétségbeesve.

Egy aggódó férfi. Azt hiszi, hogy miatta sírok. Meg kellene őt is nyugtatnom, hogy semmi köze a mostani letargiámhoz. De nem jön ki hang a torkomon.

Csak nyelem a sós könnyeim, csak gombóc feszít a torkomban, csak gépelek, mint mindig, ha valami baj van.

Baj lenne?

Nincs baj, mindenki egészséges, minden jó és szép körülöttem. Csak én vagyok negatív, csak én akarok mindig többet és többet.

Vagyis baj van… Álmaim voltak, amelyekről újra és újra le kell mondanom. Nem elég egy pofon, jön az újabb, de én továbbra is hajthatatlan maradok. Újra és újra, amíg világ a világ. De miért? Szembe kellene néznem a tényekkel, elfogadni a megváltoztathatatlant. Elengedni, messze, messze. De miért olyan nehéz?

Vannak napok, amikor minden darabokra hull. Az üvegpohár a mosogatóban. A bors a szobában. A sav a fürdőben. Az álmok a szívemben.

Pedig az élet szép. Amit én élek, még irigylésre méltó is. Mindenem megvan, amit csak ember kívánhat. Boldog párkapcsolat. Egy kétéves, egészséges kisfiú, aki éppen ma borult a nyakamba és mondta ki először, hogy szeret. Kényelmes, biztonságos otthon. Egy autó a fenekem alatt. Drága elektronikus cuccok, mert csak menők. Anyagi biztonság. Éves, külföldi nyaralások. Szerető család a hátam mögött. Egészség. Ugyan mi kellene még?

Elismerés.

A Dove legújabb reklámjában van két ajtó: szép és átlagos. Az volt a kérdés, hogy melyiken mennénk át? Én inkább az átlagost választanám, mert sosem lehettem átlagos. Az átlagos emberek boldogok, kiegyensúlyozottak, normálisak. Én túlérzékeny vagyok, sikerorientált, viszont nincs meg bennem az a plusz, ami a kiemelkedéshez szükséges lenne. Ezért értéktelennek érzem magam. Nincs középút. Vagy minden, vagy semmi.

És most megint semmi, megint csak a visszautasítás. Mert hiába szeretnek, mégis újra és újra visszautasítanak. Ráadásul az álmaimban. Mert ha csak egy szimpla dologról lenne szó, akkor azt mondhatnám, kit érdekel? De így? Amikor az egész életemet (egy kis darabot kivéve, azt, amelyik csak azért létezik, hogy Zseb anyukája legyen) feláldoznám egy igenért…

Persze, felállok, továbblépek. Igaz, elveszítve magamból valamit, amit ugyan szép lassan vissza fogok szerezni, és újra belevágok, hogy újra rájöjjek, számomra a vágyam elérhetetlen.

Mert én nem vagyok más, mint Tantalosz.

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!