Sub Rosa

Ez az anya csak szalad – játszótéri kalandok

 

Ma alig bírom elhagyni az ágyat, mert izomláz van a vádlimban, a bokáim sajognak, a talpam ég a tegnapi nap után, de néhány pillanatot leszámítva, amikor szarnak, értéktelennek éreztem magam, szuper mozgalmas volt, ami simán megért néhány kényelmetlenséget is:

 

A keddi 6 km-es séta (több és hosszabb megállókkal feldarabolva) alapozta meg az egészet, mert már aznap este azon gondolkodtam, hogy szerdán legjobb lenne itthon maradni és felpolcolni a bokám. Ehelyett inkább kimentem szerdán is Zsebbel a Margitszigetre egy baba-mama találkozóra.

Budapest tömegközlekedése nem éppen akadálymentes, de még bababarátnak sem mondanám. A kettő együtt meg végképp megoldhatatlan. Ugyan, a BKV oldalán meg lehet nézni, mely vonalak akadálymentesítettek, de mivel nem az oldal alaposan tanulmányozása a szórakozásom, így inkább hagyatkozom a rég bevált megoldásaimra. A belvárosban lakom, így három villamos-vonal érinti a lakásom. A 4-6-os, az 51-es és a 2-es villamosé. Ha valahová el szeretnék jutni, ezeket muszáj érintenem. A Combinókkal nincs gond, mind akadálymentesek, alacsonypadlósak, viszont a többi nem. Ráadásul, ha jól olvasom, ezek korszerűsítése nincs is a közeljövő fejlesztési terveiben.

A 4-6-os villamos áthalad a Margit-hídon és a Margitsziget bejáratánál is megáll. Jobb esetben. Most viszont a pályafelújításoknak köszönhetően csak az Oktogonig jár (ne aggódjunk, jövőre is számíthatunk forgalomkorlátozásra a vonalon). Emiatt összesen három meglehetősen nehézkes megoldásaim maradtak ahhoz, hogy kijussak a szigetre. 1.) Autóval megyek. Nem jó, mert a parkolás csak az Árpád-híd oldalánál lehetséges, vagy a Jászai Mari térnél, ahol nem sok szabad parkoló van. Egyébként is épp Pilisszentivánon volt a jármű. 2.) A Combinóval elmegyek az Oktogon megállóig, onnan sétálom le a 2 megállót (2 km). Ez lett volna, ha az egyik anyuka nem ajánlja fel a segítségét. 3.) Ő is a 2-es villamossal ment, amire én egyedül nem tudom feltenni a babakocsit. Muszáj lett volna idegentől segítséget kérnem. S így csak a hídon kellett átsétálnunk.

Eddig minden szép és jó. Találtam egy segítőkész, szimpatikus, hasonló gondolkodású anyukát, aki segít felpakolni a villamosra a babakocsit – gyerekkel együtt –, viszont emiatt időre kellett odaérnünk a megállóba, nem szívesen késtem volna el (naná, hogy sikerült). Másfél óránk volt még az indulásig, nyugodt voltam, mint nyúl a hurokban, mindent szépen sorba vettem. Persze, ahogy anyuka eltervezte… Gyorsan hajat mostam, addig Zseb játszott: azaz elcsente a samponját és behozta a szobába. Nem vettem észre. Jött az öltözködési mizéria. Nem akartam sortot adni rá, ahhoz még hideg van, de bélelt nadrágot sem kívántam ráhúzni, viszont az összes átmenetije a mosóban volt vagy vizesen lógott a szárítón. Az utolsó pillanatban találtam egyet a rövidnadrágok közé behajtogatva még tavalyról. A fél pár cipő is a lábán, amikor rájöttem, nincs meg a másik fele. Váltó cipője nincs, muszáj megkeresni az elveszettet, de már a nadrággal is több időt vesztegettem el, mint szerettem volna. Sőt, még reggelről le kellett a könyvelőnek adnom a papírjaim, hogy le ne csússzak az adóbevallással, emiatt is siettem. A cipőt több mint félóráig kerestük, közben kétszer majd’ hanyatt estem, mert az elcsent sampont kifecskendezte a szoba kellős közepére, én meg először nem vettem észre, másodszor pedig a nagy keresésben el is felejtettem. Zseb közben a dühkitöréseim elől menekülve elbújt, lefeküdt az ágy mellé és nem mozdult, míg én csak azt kiabáltam: „Manó hol a cipőd? Keresd!” Már-már meg szerettem volna rázni, hogy segítsen, mert az óra egyre csak ketyegett. Az is lehet, hogy néha meg is tettem – nem tudom ezt megmondani. Viszont egyszer sem sírta el magát… (Ezután tényleg szaranyának éreztem magam.)

A cipő végül meglett egy takaró alatt, a papírt is sikerült beadnom a lakásunk alatti irodába, viszont a Boráros tér újra kiakasztott. Olyan jól megtervezték a Soroksári úton való átjárást, hogy egyetlen egy zebra sincsen, csak lépcsős aluljáró, ahová ugyan le lehet jutni rámpán is, de szerencsétlenségemre, nekem az egészet meg kellett hozzá kerülnöm egy hatalmas patkóalakban. Végre átjutva felértem a túlsó oldalon a felszínre, amikor megint csak azt látom, hogy egy sín választ el a többi embertől. Ugyan egy kicsit arrébb volt egy átjáró, de persze, az sem vízszintes, hatalmas padkán kellett leugrattatnom a gyereket, majd ugyanakkorán fel. Oké, ilyenkor kapaszkodás miatt kifejezetten jó, hogy babakocsival vagyok. Egyébként meg lettem volna lőve, mert egyedül nem lettem volna képes le- és fellépni.

A szigetre érve első körben megnyugodtam, utána rájöttem, eddig volt csak nyugodt a napom! Zseb legszívesebben futkosott volna. Kedden a nagyival megtehette, anyum sokkal fittebb nálam, lépést tud tartani egy kétévessel. Én nem. A zenélő szökőkút ugyan lekötötte néhány percig a figyelmét, de ahhoz is derékig bele kellett hajolnia, hogy a vizet elérje. S ha nem figyeltem oda egy pillanatra, már szaladt is el tőlem. Vissza-visszanézett, kacagott, de még így is olyan sebes volt, hogy néhány lépéssel mindig lemaradtam tőle. Nem érdekelte, hogy kiabálok neki, nem érdekelte, hogy megígérte, nem hagy magamra, nem foglalkozott az autókkal, a kerékpárosokkal, simán leszaladt az úttestre is, bele a virágágyásba. Ha hátranézve megbotlott, tudtam visszarántani. Ilyenkor még az sem érdekelt, hogy elrántom, megkarmolom, megüti magát, csak arra figyeltem, hogy valahogy megragadhassam a grabancát. (Szaranya effekt újra.)

A többi anya késett, aki ott volt, őt is nehézkesen találtuk meg, ezért a hosszadalmas várakozást megunva átsétáltunk a játszótérre. Szuper játékok vannak, Zseb is élvezte, viszont nincs körbekerítve, ráadásul dimbes-dombosra csinálták, lépcsőkkel, amiken én nem tudtam közlekedni, Zseb pedig kihasználta a szökési kísérleteinél, mert nem egy volt belőle! Amíg ott voltunk egy-másfél órát, én csak szaladtam utána. Ezt viccesen meg is jegyezte az egyik anyuka:

– Ő az, akit csak a gyerek után szaladva látsz.

Amikor sikerült a földre terítenem, mindig megígértettem vele, hogy soha többé nem megy el, csak ha fogja a kezem, vagy különben nem mehet a csúszdához sem. Először sosem akarta megígérni, inkább sírni kezdett. Fogadni merek, a többi anya ilyenkor azt hitte rólam, hogy olyankor jól megvertem, pedig egyszer nem emeltem kezet rá.

Nem volt elég, hogy egy percre sem lankadhatott a figyelmem, mert olyankor már az erdő közepén szaladt, de még arra is ügyelhettem, hogy a többieket ne bántsa. Egyébként jó szíve van: a szőlőjét szó nélkül megosztotta egy másik kétéves kislánnyal, de amint meglátta, hogy az  egyik kisfiú játszik a lapátjával, odaszaladt és mivel nem tudta kitépni a kezéből, beleharapott a kézfejébe (a lapát végül ott maradt valahol a homokozóban). Illetve volt egy távcső, amibe egy nagyobb fiú is bele szeretett volna nézni. Nem tudom, hogy elvette-e Zsebtől, vagy csak meglátta az édes fiam, hogy más is hozzányúlt, de neki vissza kellett szereznie. Addig lökdöste a fiút, aki nem hagyta magát, hogy véresre karmolta a száját. Fogalmam sincs, ilyenkor mit kell csinálni. Rászóltam, de én a kisfiútól nem kértem bocsánatot (az anyukájától sem), gondoltam ezt nekik, gyerekeknek kell megoldaniuk. Játszani pedig azt akarta, amit a nagyok. Kötélhágcsón átmászni, fémcsövön lecsúszni. Az utóbbiban tudtam segíteni az én kis “tűzoltómnak”. 🙂

A nagy futkosásban igazándiból nem Zseb fáradt el, hanem én. A tizedik elszaladása után, beraktam a babakocsiba, és odatoltam a többi anyukához, akik a talira érkeztek. Fogalmam sincs, hogy ők mennyire ismerték már egymást, de az biztos, hogy még köszönni sem nagyon köszöntek nekem, amikor végre sikerült egy kis szusszanásnyi időt nyernem. Zseb mentett meg a kínos helyzettől: szomjas lett, ezért elmentünk a közeli büfébe. A Margitszigeten úgy néz ki, nem szabad semmit sem venni! Egy sajtos-sonkás melegszendvics, két víz, két jégkrém és egy hosszú lépéses fröccs 2.500 forintba került. Lehet, máshol is ennyi, de mostanság nagyon nem szoktam én fizetni.

Zseb is nyűgösködött már, a lábam sajgott, semmi kedvem nem volt visszamenni a játszóra és futkosni a fiam után. Szerencsémre a lány, akivel mentem, hasonlóképpen gondolkodott, így együtt felszálltunk a 26-os buszra, mert az alacsonypadlós. Jobban mondva, minden második, mi pedig pont egy régi fajtájút fogtunk ki… Legalább így csak a Nyugati pályaudvartól kellett átsétálnunk az Oktogonhoz (1 megálló, 1 km), ahol már könnyen felszállhattunk a Combinóra. Hazafelé annyira fáradt volt már a lábam, hogy az utolsó 600 métert is két részletben bírtam csak megtenni: muszáj voltam félúton leülni és megkávézni.

A lakásba a gyerek felszaladt, sőt a babakocsit is felhozták utánunk, mégis még kétszer le kellett még mennem az autóhoz. Az egyik itteni karbantartó meg is jegyezte:

– Igazán fitten tartod magad!

Jól estek a szavai, bár itthon egyetlen egyre volt energiám: leülve felpolcolni a lábaim. A sampon maradt a földön, a legó beleöntve, közben az egyik fiók is leszakadt a konyhában, miközben kivettem belőle egy csokit. És ez fogadta a gyerek apját, ahogy hazaért, miközben én kidőlve aludtam a kanapén. (Értéktelen, szarfeleség érzés…)

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Arina T. says:

    Ne foglalkozz más véleményével, teljesen felesleges stresszforrás. Lehet, nem is gondolnak ilyenekre… Aztán meg ha igen, akkor mi van? 😀 Épp elég a kis rosszcsont után rohanni, hogy ne legyen baja. Ügyes vagy, nő a Manó, fejlődik, minden más lényegtelen.
    Ha még egyszer meglátom, hogy más véleményén kattogsz, akkor megyek és megtanítom Manót arra, hogyan kenje össze fogkrémmel a tükröt művészien.

  2. Nem is kell már rá tanítani. 🙂 Ma félóra alatt rúzzsal pingált a falra, rizzsel hintette be a padlót és olajjal mosta fel a szomszéd bejáratát, amíg én mosogattam. 🙂

  3. Arina T. says:

    Művészi hajlamai vannak, neki minden játék. 😀

  4. Nem is bánnám, ha művész válna belőle. 🙂 Bár ne életművész. 😉


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!