Sub Rosa

Megszökött a cica

Hope cicus nőstény. Legelső állatorvosi vizsgálatkor említették, ajánlott az ivartalanítás, mert ha kinti macsek lesz, számíthatunk a kiscicákra, ha pedig benti, a gyakori tüzelés igencsak kellemetlen mellékhatásokkal jár. A születési idejét figyelembe véve áprilisban kellett volna megoperálni, viszont úgy jött ki a lépés, hogy hétköznap nem jártunk vidéken. S több ezer forint különbség van egy vidéki és egy budapesti műtét ára között. Mire találtam a fővárosban is egy „olcsóbb” állatklinikát, Hope cicus tüzelni kezdett.

Először fogalmam sem volt, mi baja van. Éjszaka járkált, nyivákolt, később már-már vernyákolt; később amikor a fenekét dörgölni kezdte a kedvenc gazdijához, azaz Zsebhez, illetve jött a párosodásra kész testhelyzet, már tudtam, mi a helyzet.

A tüzelő macskát nem ajánlott ivartalanítani, mert megduzzadnak, vérzékenyebbé válnak a szövetek, és sokkal kockázatosabb olyankor a műtét. Meg kellett várni, míg elmúlik neki ez a kegyetlenül nehéz pár nap. Az addig nyugodt cicusunk totál bezsongott. Menekülni próbált, minden lehetőséget kihasználni arra, hogy keressen magának egybüdös kandúrt. Eddig nyugodtan szellőztethettem az ablakokon keresztül, esze ágában sem volt az ablakpárkányra, és a rácsokon ki. Most az volt az első dolga, ahogy hallotta az ablak kitámasztójának kattanását. Álló helyzetből pattant a mosógépre és már kint is járt a – zárt – folyosón. Sajnos éppen ebben az időszakban voltak kisgyerekek a mellettünk lévő hostelben, akiket nem lehetett megkérni arra, hogy a folyosó ajtaját ne hagyják nyitva. A cicus pedig útnak indult. Szerencsénkre valószínűleg érezte az ötödiken lakó cica illatát, így nem kifelé az udvarra, hanem felfelé osont.

Ekkor szinte azonnal észrevettük, és így többet nem is voltak nyitva hagyva az ablakok. Az egyik este azonban a nálunk vendégeskedő anyum kinyitotta szellőzni a konyhaablakot, majd ráhúzta a sötétítőt, hogy ne bámulhassanak be a fiatalok a szomszédból. Nem vettem észre, így egész éjszakára úgy maradt. Reggel munkába menet kérdezte a gyerek apja, hogy tudom-e, hogy nyitva az ablak, illetve hol a cicus. Ekkor esett le, hogy aznap reggel nem is láttam. Rögtön keresni kezdtem. A gyerek apja kicsit szkeptikusan állt a megtalálásához, ő már el is temette, és rám bízta azt a feladatot, hogy magyarázzam meg a cica eltűnését Zsebnek. A végén nem kellett, mert meghallottam az ötödikről a nyávogását. Felfelé ment ismét.

A tüzelése jó egy hétig tartott. Addig mindig odafigyeltünk, nehogy nyitva maradjon résnyire is valamelyik nyílászáró. Rettentő büdös volt nálunk ezen a héten, mert még szellőztetni sem mertem. Miután elmúltak a tüzelés jelei, nyitottam is ki újból az ablakokat. Természetesen azt gondoltam, hogy kizárom a cicát abból a helyiségből, ahol éppen szellőztetek.

Nem teljesen sikerült, mert Zseb cicire hívott. S Zseb nem éppen a türelmes fajta. Adj Isten türelmet, de most azonnal! Olyan, mint amilyen én vagyok. Szóval a fürdőben az ablakot nyitva hagytam, azt ajtó úgymond csak véletlenül maradt résnyire – teljesen elkerülte a figyelmem. A szobában az ülőgarnitúrán hozzám bújva szopizott a fiam, amikor hallottam a halk macskanyávogást valahonnan távolról. Nem foglalkoztam vele, Hope itthon van, biztos éhes, miután Zseb úgy dönt, elég volt neki, adok neki is enni-inni.

Ahogy elszabadultam a fiamtól, valahogy nem a cica volt az első gondolatom. Felsöpörtem, pakolásztam… Egyszer mégis bevillant, hol lehet az a macsek? A konyhában nincs. Benéztem a fürdőbe, de az is üres volt. A szobában Zseb játszott, és a kérdésemre, hogy ott van-e a macska, édes hangon válaszolt:

– Nincs cicus.

Semmi pánik, leginkább a galérián szokott aludni. Felléptem, de ott sem aludt a matracunkon. Újra végignéztem a lakást, szisztematikusan haladtam, benéztem a szekrényekbe is, ahová anno a görényeim bújtak, mire leesett, hogy mégiscsak cicát keresek, nem pedig egy görényt. Zseb is kereste, hangosan kiabálta:

– Cicus!

Kirohanok a zárt folyosóra, de csak az ablakok voltak nyitva, a kapu zárva. Az ablak alatt méterekkel lejjebb egy lemeztető van, arra ugrott volna rá, és kiszökött volna? A szomszédból is járkáltak ki-be. Kiengedték volna ahelyett, hogy szóltak volna? Kirohantam a lépcsőházba, kiabáltam, ciccegve hívtam, de sehol se hallottam nyávogni. Éppen jött a mellettünk lévő hostel recepciósa, tőle is érdeklődve kérdeztem:

– Nem láttál egy fekete cicát vörös csíkokkal?

Nem látott, de segítőkészen kinyitotta nekem a pincét, felszaladtunk (ő én csak csigatempóban követtem) az ötödikre, de a cicának hűlt helye volt. Közben Zseb egyedül kereste a lakásban Cicust.

Visszamentem, közben anyum is megérkezett hozzánk. Ő is felszaladt az ötödikre, de ő se botlott bele. Zsebet felöltöztettem, és elküldtem anyummal kicsit sétálni. Az udvaron még keresték a cicát, és ahogy anyumtól hallottam, végig kiabált neki, hátha elő kerül.

Még kétszer-háromszor felszaladtam a lépcsőn, hátha valamelyik folyosóról előkerül Hope, vagy találkozok olyannal, aki látta. Eddig nem igazán ismertem a felettünk lakókat, most mindenkit megállítottam, aki velem szembe jött, vagy éppen előttem sétált el az egyik folyosón. Némely ember biztosan hülyének gondolt, amíg ki nem böktem, hogy cicát keresek.

Már feladtam. Sehol. Aznap utazunk haza vidékre, ha nem jön vissza addig, mi lesz vele? Bár megbeszéltem az egyik takarítónővel, hogyha nem lesz meg, hagyok kint neki enni- és innivalót a folyosón, illetve ha ők találják meg, dugják be a nyitva hagyott ablak rácsain keresztül.

Közben anyumék is hazajöttek, Zseb továbbra is kiabálta, hogy Cicus! Nincs Cicus! Legszívesebben a kétségbeeséstől sírva hívtam volna a gyerek apját, de nem akartam elszomorítani. Úgy voltam vele, elég lesz akkor megtudnia, ha hazajön. Hátha addig valami szerencse folytán hazaállít Hope is.

Az eltűnése óta eltelt jó pár óra. Feladtam a reményt. Bárhová elcsatangolhatott. Csak reménykedni tudok, hogy nem ütik el, hazatalál, nem fogadja be más. Miért nem szoktattam már ki? Egy hétig elutazunk, nem lesz itthon senki sem, ha hazajön se tud bejönni.

Szomorú voltam, volt cicánk, nincs cicánk.

Átadtam magam a bánatnak, de azért nem kereshettem tovább, nem tétlenkedtem, muszáj volt haladnom az otthoni dolgokkal is. A szobában a földre szórva találtam néhány fontosabb iratot, amiről nem tudtam, hogyan kerülhetett oda. Hiszen az ülőgarnitúra ágyneműtartós fiókjában tartom a fontos papírokat, amik gyakran kellenek, emellett viszont véletlenül se kerüljenek Zseb keze ügyébe. Összeszedtem, majd húztam ki a fiókot.

Hope nagyot ásítva és nyújtózva ugrott ki belőle. Zseb bezárta és nagy valószínűséggel a macska végigaludta a keresését. Egyszerre sírtam és nevettem a megkönnyebbüléstől.

Nektek van szobacicátok? Ki szoktattátok az utcára is? Ha igen, mikor és hogyan?

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!