Sub Rosa

Minden anya álma….

szoloszem

Hunyjátok be a szemeteket és képzeljetek el egy üdítő nyaralást. Mit láttok?

Én egy kényelmes nyugágyat egy medence partján. Ragyogó napsütést. Házikóra emlékeztető napernyő alatt éppen mohitót szürcsölgetek hosszú, műanyag pohárból, a szememen a lila Burburry napszemüvegem (vagy helyette a fekete Marc Jacobs szemüvegem), előttem egy füzet, amelybe a kedvenc rózsaszín töltőtollam írogatok. Most éppen a Követés következő fejezetét. Amíg én napozok, addig a gyerekemre mások vigyáznak.

Szerintem nincs olyan anya, aki ne vágyna valami hasonlóra. Milyen jó dolog is, amíg napozgatva koktélozunk, beszélgetünk a barátokkal, élvezzük az önfeledt nyaralás minden pillanatát, anyai teendőinket másokra ruházzuk! Hol az apja, hol a nagymamája, hol a vendéglátóink rohangáltak utána. Mindenki csak én nem…

Normális ez?

Elismerem, hogy nem. Az anya feladata lenne, hogy felügyeljen a gyermekére, játsszon vele, elvigye játszótérre, be a vízbe, közösen lubickoljanak, ugráljanak a medence széléről (ahol lehetséges).

Annyira, de annyira szeretném én is mindezt! Lehet, hogy hamar megunnám, és akkor ugyanúgy átsóznám másra a feladatokat, de annyira szeretném, ha nem azért kellene lemondanom minderről, mert fizikailag nem megy! Szívesen becserélném a koktélozást a gyerek utáni szaladgálással. Csak hát, akármennyire hihetetlen is egyeseknek, nem érem utol a kétévest. Legutóbb fél órát kergettem a játszótéren, mire jött az apja, és két lépésből felkapta. Nyaralás alatt is attól rettegtem, hogy beszalad a medencébe vagy a halastóba, esetleg kiszalad a nyitott kapun az autók elé. A hinta sem volt biztonságos, mert az ellenkező oldalon is kifért a kerítések között. Ezért inkább átruháztam az örökmozgó kétévesem pesztrálását másra.

Természetesen, azért az sem maradhatott el, hogy nekem is illene vigyáznom rá, ha mások már fél óra alatt „kipurcannak” a bébicsőszködésbe, mert elszoktak tőle, illetve nincs senkinek annyi energiája, mint a fiamnak (vagy bármely másik kétévesnek). Rosszul esett ez a megjegyzés, mert pont olyantól kaptam meg, akitől nem vártam – még szerencse, hogy a többiek még készségesebbek lettek utána.

Szóval a gyerekemnek nincs szerencséje velem. Dadusokat kell mellé fogadnom, viszont mivel azért anyagilag nem engedhetjük meg a bébiszitterkedést, szegénykémnek nincs más választása, mint általában a négy fal között ülni velem, és csak az ablakból álmodozni a gyerekekkel telezsúfolt játszótérről.

Sosem mozdulunk ki kettesben?

Ez így nem fedi teljesen a valóságot. Mert elmehettek vele vásárolni, fagyizni, még egy rövidebb sétára is, de nagyobb körültekintéssel, illetve kizárólag olyan helyekre, amiket azért valljuk be őszintén, a gyerek túlságosan nem élvez.

Mert ő mit élvezne?

A szabadságot, a futkározást, a mászást, a vizeskedést, minden olyan – veszélyes – dolgot, ahol még ajánlott egy felnőtt jelenléte is. S ez a felnőtt sajnos én nem tudok lenni. Ha elfut, nem érem utol. Ha a kezemet fogva gyorsabban szalad, mint én, elesem. Ha felmászik valamire, én nem tudnám elkapni, ha leesne. Ha felrohan egy lépcsőn, én nem tudok utána futni. Ha a vízben elcsúszik, én nem tudom olyan könnyen és gyorsan kiemelni a víz alól. És még van ezer meg egyféle veszélyforrás, amit én nem tudnék semmilyen elővigyázatossággal sem kiküszöbölni.

Kivéve, ha korlátokat szabok neki úgy, mint az idei Főzdefeszten.

Első körben, nem raktuk rá a pórázt, mert hárman vagyunk, valaki úgyis utoléri. Aztán, amikor már anyai túlféltésem következtében három embert is elsodortam a babakocsival, mert a gyerek után szaladtam, akkor azt mondtam, nincs további engedékenység, muszáj felkötni rá. A gyerek utálja, mert kidörzsöli a csuklóját, a többi ember furcsán, sőt undorodva néz minket ilyenkor, mert a köztudat szerint a kutyákat szokták megkötni, nem a gyerekeket. Mindez nem érdekel, csakis a fiam biztonságával törődöm!

Persze, a szalag nem volt elég ahhoz, hogy megállítsam az éppen – fáradtságtól még inkább – pörgő fiamat. Úgy előre vágtattunk, hogy a többieket el is vesztettük. Végül egy bajor kolbászt ábrázoló reklámtáblánál sikerült megállnunk, amit többször hol sikeresebben, hol kevésbé sikeresen fel-feldöntögetett. Csak azért pihentünk meg, mert Zseb rájött arra, hogy éhes. Egy mexikói smoothie ígéretével sikerült addig ott tartanom, amíg az apja elő nem került.

Ilyenkor arról, hogy a társaság egyszerre üljön egy asztalnál, és beszélgessen, nem is álmodozhatunk. Egy embernek muszáj mindig Zsebbel lófrálnia, hiszen egy helyben unatkozik. Amíg én vigyázok a cuccainkra, nem tudok sétálni a gyerekkel, le kell ülnöm vele, amit ő egyre nehezebben és türelmetlenebbül visel. Amint elindulunk, leginkább szófogadó, bár azért néha megpróbál rávenni olyan dolgokra, amiket a biztonság kedvéért jobb lenne minél messzebbre kerülni. Rájött, hogy leghatékonyabban akkor tudja érvényesíteni akaratát, ha lefekszik a földre, mert én nem tudom felemelni. Ezekben az esetekben ott fekszik a földön, pajkosan mosolyog, s próbál minél messzebb csúszni tőlem. Most is többször megtette velem a tömegben. A csatornafedők tetszettek neki nagyon, sokáig feküdt rajtuk.

Félő, hogy azért fekszik le, mert elfáradt. Első körben a kezeit nyújtja, hogy vegyem fel, de amint rájön, nem fogok eleget tenni a kérésének, földhöz vágja magát, és csak hosszú huzavona, kreatív alkudozás után sikerül rábeszélnem, hogy folytassuk az utunkat. Keressük meg apát, mutassuk meg, hogyan nínózott az autó, vagy éppen az égen szálló repülőt Channah-nak….

 

Tudom, önző és kényelmi szempontok, de ezek miatt valahogy jobban szeretem, ha mások szaladnak Zseb után, míg én egy asztalnál ülve eszek-iszok, beszélgetek, olvasok, esetleg írok. S “szaranyának” érzem magam…

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!