Sub Rosa

Plaza-haul, avagy milyen a shoppingolás Zsebbel

Még szerencse, hogy az Instára feltettem… Az összes mostani fotómat sikerült törölnöm a telefonomról…

 

Nem tudom, melyikünk a fáradtabb. A délutáni alvását az ölembe töltő Zseb, vagy a shoppingolásból hazatérő Én.

A telefonom pillangós tokját Zseb kicsit szétvágta. Lehetne még használni, ha tudnám, hol van, de nem elég, hogy megrongálta, el is dugta, és nem hajlandó előadni. Emiatt kaptam egy másikat az apjától. Nem olyan szép, de mégis lepkés. Ráadásul ez kihajthatós, így még az előlapját is védi! – örvendtem. Aha, 4 nap múlva már úgy nézett ki, mintha a kutya szájából rángattam volna ki. Mindenhol szétszakadt, a szélei felpöndörödtek. Le is vettem a telefonról, s tok nélkül használtam, mert eldöntöttem, hogy ezt visszaviszem, ha már egyébként 6 hónapig garanciális. S most jött el, hogy kicseréltessem a napok óta (talán már 2 hete is van) a polcon pihenő tokot.

– Manócska, mikor menjünk sétálni? Most, vagy délután? – kérdeztem úgy 11 felé.

– Séta, most, délelő…

Meglepődtem a válaszán, mert általában csak megismétli, amit éppen szeretne. Nem tapasztaltam még nála eddig olyat, hogy a jelent összekötötte volna a délelőttel. De ez eldöntötte, hogy akkor felöltözünk, és elindulunk.

A készülődésben is együttműködő volt. Néha eltért a kért feladatoktól, de csak meg kellett említeni neki az indulást, már szót is fogadott. Amíg felvettem a cipőmet, ő is dugta bele a sajátjába (nem, még nem megy neki egyedül), miközben mantrázott:

– Séta, séta, séta…

Sétálni akart, kéz a kézben, de az anyai ösztönöm azt súgta, hogy vigyem a babakocsit is. Vagyis ismerem annyira, hogy tudjam, túl hosszú útra vállalkoznánk anélkül, és visszafelé cipelnem kellene, ami nálunk ugyebár kizárva. Felcsatoltam rá a pórázt, majd elindultunk a lépcsőn: ő előttem fogva a korlátot, én mögötte pattogtatva lefelé a 3 kerekű Vipert. Mázlimra éppen ekkor jött ki néhány lány a szomszéd hostelből, akik voltak olyan kedvesek, és levitték helyettem a járművünket, így csak Zsebbel kellett foglalkoznom. A fiam is érezte, milyen nagy szívességet tettek ezzel nekünk, mert a végén többször, egyesével megköszönte a figyelmességüket. A babakocsit bal kézzel tolva és a jobbal kézen fogva Zsebet sétáltunk tovább, aki végre élvezte a saját hangját, mert végigkommentált mindet, amit csak láttunk. Az egyik saroknál nagyon örült, mert egy nínó autó mögött haladtunk át az úttesten. Sőt, meg is kellett állnunk, és megvárni, amíg jó néhány háznyira álló kukás autó is odaér hozzánk. Boldogan integetett neki, miután elhaladt mellettünk, mi pedig folytathattuk az utunkat a villamosig, ahol viszont már beraktam a babakocsiba a biztonság kedvéért. Kiszállva még kérte, hogy sétálhasson, így továbbra is kézen fogva mentünk be a DM-be, hogy a kifogyóban lévő dezodoromat pótoljam.

A plazába belépve egy babakocsis apuka jött velünk szembe egy gyönyörű, göndör hajú, kávébarna, Zseb korabeli kisfiúval. A fiacskámat meglátva elmosolyodott, majd lehajolt a saját gyermekéhez és ránk mutatva a következőt mondta:

– Look darling, this little boy is also walking.

Elmosolyodtam és büszkén megsimogattam a fiam fejecskéjét.  

Az illatszerbolt egyik legjobb találmánya a gyerekméretű bevásárlókocsi, amit Zseb a lehető legügyesebben irányított, így én is kényelmesen tolhattam továbbra is a Vipert. Okosan belerakta az általam kiválasztott deót, de mielőtt a pénztárhoz értünk volna, észrevette a női betéteket. Egy csomagot felkapott:

– Pelus.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek rajta. Végülis, az… Csak nem Zsebnek való. Hiába mondtam, hogy már tegnap vettünk neki pelenkát, nem akarta visszarakni, így bevetettem a „bűvös” szót:

– Gyere, nézünk neked valamit.

Persze, ha arról van szó, hogy ő kap valamit! Ki is választott egy 1000 forint értékű körömkefét. Ne kérdezzétek, minek az, biztos szép formája volt, mert színre átlátszó. Talán éppen ez fogta meg, ki tudja.  Húztam a fogam, hogy megvegyem, nekem már van egy olcsóbb, ezt drágállottam és különben is, hamar érdeklődését veszti nálunk minden. Gyorsan körül néztem, hátha látok valami érdekesebbet. Találtam is: a fogkeféket. Persze, egy elektromosat vett le a polcról, több ezer forintért. Ettől még a kefe is jobb lett volna… Sebaj, egy pár száz forintos – annál színesebb – homokórával sikerült kompromisszumot kötnünk.

– Bonts!

– Majd, ha a bácsinál kifizettük, megkapod.

Felcsillant a szeme, és már ott is termettünk a pénztárnál, és már pakolta is volna ki a termékeket a futószalagra. Türelemre intettem, mert előttünk még voltak. Zseb szépen, nyugodtan várakozott, ugyan néha odaszólt a fiatal eladófiúnak, hogy el ne felejtse, mi is ott vagyunk – mintha el tudta volna, mi? 🙂

Ki-, majd bepakolt a kicsi kocsiba, és szót fogadva visszatolta a helyére. Ujjongott a homokórának, amivel addig játszott, amíg a lifttel fel nem értünk az emeletre. Most már célirányosan haladtunk a műszaki üzlet felé, ahonnan a tok származott. Zseb kitalálta, hogy végigsimítja a kirakatokat, amitől feltöltődött elektromossággal. Megérintettem a feje búbját, mire mindketten ugrottunk egy óriásit a feszültségtől.

Az üzlet biztonsági őre tünemény volt, megmutatta, merre van a vevőszolgálat, majd a hirtelen „hisztiző” fiamat próbálta nyugtatgatni. Oké, Zseb nem hisztizett, csak nem a vevőszolgálatra szeretett volna menni, hanem be az üzletbe, és ennek hangosan hangot is adott.  Sőt, sikerült kiszabadulnia a pórázból is, így nem volt más lehetőség, minthogy megragadjam, majd beültessem a babakocsiba – mondtam én, hogy el kell hoznom!

A kelletlen és kissé udvariatlan ügyintéző hölgyecske megállapította, hogy a tok úgy néz ki, mintha évek óta használnánk, és erre nincs garancia. Megrökönyödve hallgattam, hiszen akkor a féléves garancia mire jár? Mert, ha mondjuk kávéfoltos lesz, rendben, külső tényező, de az, hogy a műbőr hatású, fogalmam sincs, milyen anyag egy hétvége alatt darabokra tépődik, ráadásul számtalan helyen, az ne legyen garanciális… Akkor komolyan, mire érvényes az a félév?

Írtam egy szép panaszlevelet, majd dühömben elújságoltam mindenkinek, akit csak elértem perpill telefonon. Zseb továbbra is nyűgöske maradt, majd’ elaludt a babakocsiban, letehettem arról, hogy sétál mellettem. Kényelmesebb volt így számomra, mégis azért jobban szeretem, ha a saját lábán lépked.

– Eszünk valamit, életem – toltam az éttermek közé. – Mit szeretnél? Tésztát, vagy husit?

– Tészta, husi, tészta, husi.

Emiatt csirkemelles pennét választottam.

 

Teltház volt, üres asztal egy sem, de volt egy kedves lány, aki mellé leülhettünk. Zsebet az ölembe ültettem, úgy evett a tésztából, hol kézzel, hol villával. Én szinte még egy falatot sem ettem – legalábbis még –, de az étlap mind az én nadrágomon kötött ki.

– Szívem, hol a homokóra? – le akartam kötni, míg én is ebédelek.

– Nincs.

– Elhagytuk?

– El.

Örültem neki… Még szerencse, hogy nem a drágább körömkefét vettem meg neki. Még szerencse, hogy volt egy kisautó a táskámban.

A bevásárlóközpontban Afrika-napokat tartanak, jeeppel, orrszarvúval. Van több minden is, Teleki Sámuel emlékezéstől kezdve indákon keresztül függőágyig minden, de nekünk az autó (beszorult, autó, beszorult) és az állatfej maradt meg, mert azokat többször is meg kellett néznünk. Mindig, akárhányszor elmentünk a közelükben.

Mérgemben, hogy így jártam a telefontokkal, bementem a Libribe Mörk Leonóra Holdfény szonátájáért. Az előző könyvét, A Hellinger-Madonnát is olvastam, és ha csak annak hozza a színvonalát, már elégedett leszek. Egyébként ennél is leginkább a címe fogott meg: egy régi, kedvenc doramám jut róla eszembe, a Spring Waltz, illetve egy másik, a Nodame cantabile karmestere, Franz Von Stresemann. Majd kiderül, milyen…

Viszont ha már magamnak vettem könyvet, muszáj Zsebnek is! Matricásfoglalkoztatót néztem ki neki, ami helyett egy hangszórós „leporellót” szeretett volna. Volt egy traktoros és egy buldózeres. Legszívesebben mindkettőt hazahozta volna, de végül a traktort választotta, legalábbis addig, amíg ki nem fizettem, mert akkor kitalálta, hogy cseréljük ki.

– Másikat! Másikat! Másikat!

– Édesem, nincs másik. Ilyen az élet. Ha egyet már választottál, utána azt kell szeretned, az marad.

Hazafelé most is megcsodáltam az egyik virág- és ajándékbolt kirakatát. Imádom az általuk kínált vintage termékeket. Egy kósza ötlet miatt bementem, és megkérdeztem, hogy van-e telefontokuk. Volt. Nem olyan, amilyet elképzeltem, nem lepkés, nem rózsaszín, sőt bebújtatós*, de nem tudtam ott hagyni. Viszont akkor már vettem egy édes kis füzetet is, amibe majd jegyzetelhetem a megírandó ötleteimet.

Itthon Zseb szinte azonnal elaludt az ölemben…

Nálatok, hogyan zajlik egy “bevásárló” körút a gyerekkel?

 

Amennyiben tetszett a beszámolóm, meséljétek el másoknak is, vagy kövessétek a blog Facebook-oldalát is, ahol ennél is több mindent megtudhattok rólunk!

 

 *amit azóta mindig elhagyok, mert nem szoktam meg, hogy külön lerakhatok.

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!