Sub Rosa

Éjszakai rejtekhely

Forrás: togally.com (de már nem elérhető csak a pinteresten, ha minden igaz)

Anyumék 10 hétig itthon voltak Magyarországon, most vasárnap fognak hazautazni. Leginkább vidéken töltötték az idejük nagy részét, én viszont Budapesten – nem szívesen zavartam volna… Ennek ellenére most így az utolsó héten, Zsebbel mégis lejöttünk hozzájuk, hogy együtt lehessünk még az utolsó napokban.*

A régi gyerekszobám ugyanúgy néz ki, ahogy régen is, mielőtt bármilyen családi változás állt volna be nálunk. A falam rózsaszínen díszeleg, ahogy 16 évesen anyum kifestette; az általános iskolai bútoraimban tartom a ruháim, de a régi baldachinos ágyamat már lecseréltük a “nászágyunkra”… Szeretek itt lenni, ebben a szobában érzem magam még mindig leginkább otthon. Emiatt is örültem, hogy végül nem adták el “teljesen” a házat, helyette anyumék elkezdték idén felújítani. Valami megmarad abból a boldog, békés gyerekkoromból, amit itt töltöttem; valamit vissza tudok adni belőle Zsebnek is, aki nagy bánatomra leginkább városi gyerek lesz – bezárva a 4 fal közé. 

Ebben a szobában aludtunk a héten. Zsebbel összebújtunk, vagy éppen keresztben lelógattam a fejem az ágyról, mert a “még nincs 1 méteres” fiam kiterült a matrac közepén (most is), én pedig sajnáltam megmozdítani. Az esti, apai mesét most felváltotta a nagyi meséje. Anyum lefeküdt mellénk, átölelte Zsebet és mesélni kezdett neki. Zseb szót fogadóan lehunyta két szemét, átölelte a maciját, de azért még bekapta a cicit, úgy hallgatta a nagyi megnyugtató hangját. A mese végeztével anyum felkelt, Zseb már-már elszunnyadva integetett elköszönésképp, s jóészkát kívánt neki. 

Nagyjából mindketten elaludtunk. Éjfél felé Zseb forgolódni kezdett, de reménykedtem benne, a maci most segítségemre lesz, nem kell majd felkelnem hozzá. Nem is kellett, a gyerek nem kereste a cicit. Helyette felállt, s elindult kifelé a szobából. A zárt ajtónál anyumat, Udit kereste. 

Már alszik. Gyere, bújj vissza mellém – nyugtatgattam, majd fordultam át a másik oldalamra. Álmos voltam, na.

Visszaaludtam, nem aludtam vissza, nem igazán tudom, de a gyerkőc hamar elhallgatott, síri csend lett a szobában, viszont nem jött vissza hozzám. Egy idő után aggódni kezdtem:

– Zseb, Zseb, gyere ide! Hol vagy?

Semmi reakció. A sötétben, csak egy-két csillag világított be a tetőtéri ablakon, sehol nem láttam a gyerek körvonalait. Kimenni nem tudott a csukott ajtón, egyébként is azt hallottam volna, ráadásul zárva is volt a szobánk. Akkor hová tűnhetett? 

A telefonom vakujával csináltam egy kis fényt. A szoba üres. Nem szívódhatott fel egy kétéves gyerek csak úgy! Benéztem az ágy alá, de ott sem volt más a porcicákon kívül. Hm… A szobában máshová nem igazán bújhatott. Esetleg a sarokba, a fiókos szekrény mögé, ahová legutóbb is. Nem, mert ott már papírdobozok állnak egymásra halmozva. A ruhásszekrényem előtt a csúszdája van felállítva, és ha abba bújt volna, a játékot muszáj lett volna elcsúsztatnia a helyéről.

Maradt még egy szekrény, amit nem néztem meg, mert dobozokat pakoltam, és oda úgysem fér be… Tévedtem. Ott gubbasztott csendben a sötét szekrény mélyén a vonatot rejtő doboz mellett arra várva, hogy megtaláljam.

Ahogy kinyitottam a szekrényt, elmosolyodott, majd a nyakamba ugrott.

Tudtam, hogy nem veszett el, de azért hihetetlen megkönnyebbülés volt magamhoz szorítani.

Ti milyen szokatlan helyeken bukkantatok már rá a gyerekre?

 

*napi pár percre…

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!