Sub Rosa

Autóba ülsz? Vigyél magaddal casht! – avagy, ha belénk hajtottál azonnal fizess!

 

40 fokos kánikulát ígértek szombatra az időjósok. Vigyázzunk testi épségünkre, mert a meleg kikészít – hangoztatják ilyenkor, de eddig nem értettem, miért. Most háromszorosan is rájöhettem.


Forrás: Pixabay.com

Forrás: Pixabay.com

Anyósomékhoz mentünk születésnapot ünnepelni. Fürdőruha, strandlabda, egy izgatott gyerek. Zseb folyamatosan kiabált, s nem tudtuk elképzelni, hogy énekel, vagy éppen baja van. A rádióban híreket mondtak. Felhangosítottam, mert éppen Jules Bianchi Forma-1-es pilóta halálhíréről számoltak be. Gimnazista koromban imádtam az autósportot; én, ha szégyen is, de rajongtam Schumacherért. Azóta nem követem a sport eseményeit, de azért a hír megrázott.

Éppen előre dőltem, hogy lehalkítsam, amikor felnézve túl közel láttam magunk előtt egy másik autót. Kicsit felsikoltva a kezemmel ösztönszerűen kitámasztottam magam a kesztyűtartó tetejébe, így ért a csattanás. Az övem megfeszült a hasamon, az ijedtségtől kicsit kapkodtam a levegőt, a szívem hevesebben dobogott. Az ölemből a dolgok a földre hullottak a szemüvegemmel együtt.

– Mindenki jól van? – kérdeztem.

A gyerek apja igent felelt, Zseb nem válaszolt, de nem is sírt. Ezt jó jelnek vettem, mert akkor maximum megijedt, nem ütötte meg magát. A légzsákok nem nyíltak ki.

Kinéztem a szélvédőn. Két autó is állt előttünk. Az egyikben egy fiatal család, két gyerekkel, a másikban egy idős házaspár, akit még ekkor nem láttam. A család tagjai előbb tértek magukhoz, mint mi, gyorsabban kiszálltak az autóból, ők jöttek oda hozzánk, hogy minden rendben van-e. A kisebbik kislány, akit ha jól láttam, nem volt bekötve, a nyakát fájlalta.

– Basszus… – csúszott ki a számon, s a remegő gyermekem apjára néztem. Kisebb fajta sokkot kapott.

Oké, Viv, gondolkozz! Fogalmam sem volt, ilyenkor mi a teendő, mert ugyan több apró koccanásnál ott voltam, de egyiknél sem történt személyi sérülés, nem kellett még rendőrt sem kihívni.

– Hívom a mentőket! – mondtam a kislány apukájának.

Első gondolatom viszont Zseb volt, akit jó kezekben akartam addig is tudni, amíg itt minden lecsitul, ezért elsőként anyósomat hívtam, hogy jöjjön oda a helyszínre. Ekkor már a vén házaspár is kikászálódott öregecske autójukból, és a nő – továbbiakban vén boszorkány, ahogy Zseb hívta – megjegyezte, hogy mire várunk? Megismételtük, én is és a másik autóból is a férfi, hogy épp a mentőket hívom.

– Akkor hívja. Sietnénk! – mondta utálkozva.

– Ön is hívhatta volna eddig…. – jegyeztem meg tárcsázás közben.

Persze, ő nem telefonál senkinek, ő a vétlen, szerencsétlen. Én még sosem hívtam semmilyen segélykérőt, ráadásul a számok világában el is veszek, így hiába tudtam a 911-et, s tanultam meg száz éve a magyart, valahogy most nem ugrott be. A gyerek apja is keverhette az amerikaival – túl sok filmet nézhetünk! – mert 115-öt és 117-et hívtam. Egyik sem kapcsolható. Szerencsére a boszorkány benyögte a 112-t, ahol fel is vették. Elmondtam, hogy balesetet szenvedtünk, úgy néz ki, személyi sérülés is történt, de fogalmam sincs, merre vagyunk. Alig tudtam megértetni, hová küldje a segítséget. A mentőket értesítették, nekem csak a rendőrökkel kellett külön beszélnem.

Jönnek! Szuper!

A gyerek apja beszélt a vén szipirtyóval. Nem hallottam mit, csak azt láttam megkönnyebbülve, hogy megsimogatja Zsebet. Akkor jó fej lehet csak! Hihetetlen, mennyire tévedtem!

A nő nagyon türelmetlen volt. Lefényképezte az autókat (mondjuk, én is), felvette a gyerek apjának adatait, aki készségesen válaszolgatott. Mi voltunk a vétkesek, szóval egyértelmű, hogy elismerjük a hibánkat. Viszont a tolluk nem fogott, ezért újra kérdezgettek. Nem számított nekik, hogy jönnek a rendőrök, akik minden adatot fel fognak venni – le akartak lépni.

– Hol lakik a férje? – kérdezte a nő.

– Mit tudom én! – ráztam meg a vállam. Fogalmam sincs, hová van bejelentve a gyerek apja… Nem tetszett a nőnek, még azok után sem, hogy megmondták neki a helyes választ.

– Mikor fog fizetni a biztosító?

Őszintén, ezt nekem honnan kellene tudnom? Amikor hasonlóképpen belénk szaladtak, 3-4 hétbe beletelt a javítás. Holott az autónkra van kötelező biztosítás, teljes körű Casco, az, hogy a Széchenyi Banknál van a lízingünk, hiszen állami támogatásra tudtuk megvenni, kicsit bonyolultabbá teszi az egész ügyet.

– Most csináltattuk meg az autónkat. Most fizettünk a szerelőnek érte. Hétfőn mennénk Horvátországba.

– Ez már a maguk problémája! Majd a szervizek egymás között elintézik!

– Mi magánszerelővel csináltatjuk meg.

– Ez már tényleg a maguk problémája! – csattantam fel.

– Akkor fizessék ki nekem itt helyben a kárt! – kiáltotta a nő.

WTF? Mit fizessünk ki? Jönnek a rendőrök, majd ők elintézik a „betétlapot”. Szólunk a biztosítónak, majd a pénzügyi részét általuk rendezzük. Ez a normális menet, nem?

– Nincs maguknál pénz?

Miért lenne? Készpénz egyáltalán nem szokott lenni, bankkártyával közlekedünk…

– Hogyan ülnek autóba pénz nélkül???

Ó, itt kellett volna megkérdeznem, hogy náluk mennyi van? De annyira lesokkolt a nő felvetése, hogy azonnal fizessünk nekik, hogy gondolkozni sem tudtam.

– Lehet, hogy éppen maguk voltak a hibásak… – jegyeztem meg.

Mivel éppen nem az útra figyeltem, fogalmam sem volt, ki mit vétett, viszont ezzel csak olajat öntöttem a tűzre, hiszen, ők szabályszerűen haladtak a megadott sebességgel, nem volt előttük senki. Nem láttam, nem vitatkoztam vele, viszont a rendőröktől azt hallottam vissza, hogy egy fehér furgon fordult ki eléjük, azért fékeztek.

Dühös voltam, mert a gyerek apjával még tovább folytatta a fenyegetőzést, ezért felhívtam a jogi végzettségű, őrnagy sógornőmet, hogy ilyenkor milyen követelései lehetnek a nőnek. Megnyugtatott, hogy nekünk van igazunk, s belement, hogy mint jogi képviselőnk beszél vele. Odavittem a telefont, de a nő elutasított mindenfajta ügyvédi, jogi telefonbeszélgetést:

– Nem beszélek senkivel.

Közben kiértek a rendőrök, a mentőautó is, elkezdték a vizsgálatot. A nő fenyegetőzését a rendőröknek is elmondtam, megnyugtattak, hogy nem így megy ez.

A hölgy többet nem állt velünk szóba, de azért még az odaérkező anyósomat szépen lekurvázta, illetve megjegyezte a férje, hogy 30 éve van jogosítványa, de még nem karambolozott. Az öreg autó csicsás, virágos huzatát és állapotát figyelembe véve, ő is olyan sofőr lehet, aki az autóját annyira becsben tartja, hogy a garázsból alig áll ki, s 20 km-nél többet nem tesz meg egy hónapban… S ha nem volt még sosem karambol, akkor mit kellett a magánszerelővel megcsináltatni? Oké, mondjuk lejárt a forgalmija…

Szerencsére, egyik autó sem lett totálkáros, mindhárommal tovább lehetett hajtani. Személyi sérülés sem történt.

Azt hittem, egy napra ennyi elég volt. Tévedtem…

Zseb ülőlabdával játszott. Nem tudom, hogyan – éppen más figyelt rá –, de lepattant róla a betonra. Telibe találta az arcát. A homlokán hatalmas, vérző guga, az orra piroslott a horzsolásoktól, alatta is véres volt, de még a szájából is vért töröltem ki. Gyorsan jegeltük, fürdettük, de mivel se nem szédült, se nem hányt, nem vittem orvoshoz.

Éppen indultunk volna. Nyolc óra is elmúlt már, amikor csörgött a telefonom.

Apumat mentő hozta fel az Irgalmasrendi Kórházba. Infarktus gyanújával. Hozzak neki papucsot és pizsamát, minden mást kapott már. Azon nyomban autóba ültünk, és egy kis kitérővel irány a kórház. Channah-val mentünk be a mentőbejáraton keresztül. Egy gombnyomásra beengedtek minket. Kihalt folyosókon a feszültséget és a be nem vallott félelmemet oldva nevetgéltünk. A liftben először az informatikára akartunk menni, mert fogalmunk sem volt, mit takarhat egy kórház emeletén, viszont kiderült, azon a szinten vagyunk (ha többet olvasnátok erről). Ezért felmentünk a kardiológiára, ahol szembe találkoztunk a vidéki mentősökkel. Mutatták, merre menjünk tovább. Megint olyan helyre értünk, ahol eredetileg nem lehettünk volna. Egy őrzőhelyiségnél megálltunk, azt hittük apumat vizsgálják, de kiderült két férfit szállítottak be egyszerre a kórházba. Leültettek minket egy jó félórára, míg Zseb az autóban szórakoztatta a nagyit.

Az EKG nem mutatott ki semmiféle infarktus, bár a vérvétel eredménye szerint a szív egy kicsi része károsult. Az érfestésnél pedig egy születési rendellenességet fedeztek fel, amit gyógyszerekkel orvosolni lehet.

Hála az égnek, mindegyik szerencsétlenséget valamilyen szinten szerencsésen vészeltük át. S ha már megvolt a három, köszönöm elég, nem kérek még egy ráadást!

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!