Sub Rosa

Anyai dicsekvésem a köbön

Tavalyi - Párizsban a Sacre Cœurnél

Tavalyi – Párizsban a Sacre Cœurnél

Felnézve a blogra, majd’ egy hónapja, de mindenesetre 24 napja nem írtam egy sort se – kizárólag a Facebookra (néha még az Instára) posztoltam ki dolgokat. Ahogy már az nálunk szokás, ilyenkor szoktuk az éves (nyári) pihenésünket tölteni. Mármint a gyerek apja, mert én még nyaralás alatt is “dolgozgattam.” Miért is tettem idézőjelbe? Az okát nagyon is megértitek, ha megnézitek a Lopott szavakat, amit ma reggel láttam egy ajánlásra, amit hálásan köszönök! Ha írópalánta vagy must see, egyébként meg egy lassan folydogáló, konklúzió nélküli plágium-mese az egész. Ha van időtök!

Igazság szerint most sem lenne időm írni. A lakás szalad, a regényt is folytatnám, a mosógép is lejárt, mehetnék teregetni, az ebédről megmaradt csetrest is elmoshatnám, de most kivételesen büszkélkedő anyukát szeretnék játszani, amíg Zseb alszik. Tudom, elfogult vagyok. Ezen kívül sosem figyeltem oda, mit is kellene egy két évesnek, jobban mondva egy 29 hónapos kisfiúnak tudnia, ezért azon se csodálkoznék, ha kiderülne, az én fiam a legátlagosabb gyerek a földkerekségen. Mégis, most ez a poszt arról fog szólni, mennyire csillog a szemem, ha rá nézek, és mennyire düledezik a mellem a büszkeségtől!

Portugália után (amiről várható egy képes poszt), a Tiszánál pihentünk még a jó idő alatt. Szerencsénkre hazaérve még egy-két napig ragyogó napsütés fogadott, csak a Quimby koncertre hűlt le a hőmérséklet annyira, hogy megfázhassak. Szóval pénteken még ki akartam használni azt a lehetőséget, hogy kimenjünk Zsebbel valahová. Hiába írom ki állandóan a Facebookra, hogy valakinek lenne-e kedve egy szabadtéri találkára velünk, senki nem él az alkalommal. Pedig még emiatt a miutcánkra is regisztráltam… Kettesben Zsebbel pedig “izgalmas” kimozdulni.

Legalábbis gondoltam eddig. Most viszont egy tündéri kisfiúval keltem útra. Elmeséltem neki, hogy most elmegyünk és veszünk Cicusnak ennivalót, illetve almot a vécéjébe, majd elmegyünk a játszótérre. Oké (olyan édesen mondja ♥), s hagyta, hadd vegyem az ölembe, míg felöltöztetem, ráadom a cipőt (elvileg van még egy évem, minderre megtanítani), sőt abba is belement, hogy rácsatoljam a pórázt a csuklójára. Utálja! Azt mondja, hogy fáj. Elhiszem, hogy kidörzsöli a vékony bőröcskéjét, de anélkül én egyedül nem viszem ki! Nem kockáztatok többet, hogy elrohanjon mellőlem. Most ezt is megértette, maga nyújtotta a kezét, miközben többször megismételte: anya sétál, cicusnak kaja. A játszótérre is mentünk, ezért megkérdeztem, melyik játékot vigyük magunkkal. Ragaszkodott a piros Lego-autójához. Legot nálunk nem lehet sehová sem elvinni, mert szent és sérthetetlen, de egy kicsit bűntudatom volt amiatt, hogy Lisszabonba állandóan a következőt hajtogatta: hazamenni egóhoz. De nem csak nekem, mert tegnap az apja is egy Duplo teherautóval tért haza, “hiszen megígértük még odakinn neki, hogy veszünk egyet”. Szóval hagytam, hadd hozza magával… A játszótérig folyamatosan a kezében tartotta, egy tizedmásodpercre sem rakta le sehová.

A lehető legnagyobb összhangban indultunk útnak. A lépcsőházban eszembe jutott, sapka sem ártana Zsebinek, főleg, hogy a sapi ugyanolyan kockás színű, mint az aznap viselt sortja.

– Zseb, kell sapka?

– Igen.

Így visszaléptünk a zárt folyosónkra, ahol éppen a teregetőn sütkérezett a fejfedője. Amikor ráadtam, felnevetett, és mentünk is tovább. A bejáratnál kétszer visszalépett köszönni a recepciósnak, majd kicsit elgondolkodott, merre is van a jobbra, de végül jól vette az akadályt, mitöbb, ellenkezés nélkül megfogta a kezem.

Az úttesten ugyan átengedett volna az épp kikanyarodó sofőr, de mivel úgy tanítjuk Manót, hogy “megállunk az út szélén, szétnézünk, jön-e autó, ha nem, mehetünk”, ezért én intettem a vezetőnek, hogy mehet. Ő megköszönte, Zseb pedig mindezt úgy értelmezte, hogy ismerjük egymást, ezáltal szia bácsi kiabálással integetett a férfinakTovábbhaladva pedig mutatta, merre haladt el az autója.

Az állateledeles boltban is folytatódott az udvariassága, többször köszönt (szia) az eladónőnek, majd kérte az almat. Szegény nő nem igazán értette, azt hitte, hogy almát kér. 🙂  Cicus kaja, s mutatott rá egy zsák száraz tápra – igaz, éppen egy nyusziknak valóra. Utána mi ez? kérdéssel végigkérdezte az összes gumijátékot.  Kifelé is hangos sziával köszönt el, majd megismételte az én viszátomat is. Az üzletbe vissza kellett még mennünk, mert elfelejtettem cicafésűt venni. Egy kézre húzható, műanyag “izét” választottam, hátha azt jobban eltűri a kisasszony.

Jó lett volna még egy kicsit vásárolgatni, de Zseb a kérdésemre a játszóteret mondta. Belépve a kapun levettem róla a pórázt. Meglepődtem, hogy ekkora már elfelejtette, mennyire is zavarja. Csodálkozó arccal nézett rám, amikor nyúltam a csuklója felé. Persze felderült, ahogy lekerült róla. A félszandáljából is kibújt, de ebben már nem kért segítséget. Most már azt egyedül kapcsolja ki, s húzza is le magáról. Először a homokozóban volt a kis piros autójával, amit folyamatosan könyörögtem el tőle, de sehogy se adta oda. Telefonálgatni kezdtem, főleg Juli18-cal beszélgettem, míg Manó át nem ment a libikókához és a “hintalovakhoz”, mert a többi (összesen 2!) gyerek ott játszott. Muszáj volt követnem. Egy iskolás fiúval libikókázott is. Fognom kellett, mert egy kicsit pattogott rajta, viszont annál inkább élvezte.

Kicsit később befutott az üres focipályára. Amíg figyeltem, leültem egy hintára. Nem tettem valami jól, mert meglátott, és neki is hintáznia kellett. Nagyon ügyesen felült egyedül, de hiába álltam ott mellette, néhány lökés után hátra esett. Szerencsére, ha nem is kaptam el, de csökkentettem a huppanást, ily’ módon a fejét nem ütötte be – le sem ért a földre. Megijedt, de sírás helyett a mászókához rohant, s a csúszdán felmászva, bár lábbal előre, ám azért hason csúszott le. Néhány percet még mászkált(unk) a kötélen, de megéreztem a büdöset. Kakilt a lelkem.

Féltem, hogyan fogom hazarángatni, hiszen nem olyan régen jöttünk ki, de a cicuseledel hazavitelével, illetve annak megígérésével, hogy visszajövünk fürdés után, könnyedén belement. Kézen fogva visszasétált velem a cuccainkhoz, beült az ölembe, ráadhattam a cipőjét, a pórázt is! Az utcán úgy mentünk, mintha egy nekiiramodó kutyát sétáltattam volna: ő húzott maga után, én meg szaladtam a pórázba kapaszkodva.

Otthon azért hagytam egy kicsit a piszkos pelenkában, mert ha rögtön a fürdőbe vezetem, nagy sírás lett volna. Amint leraktam a szatyrokat, már pakolta is ki a cicus kaja-t, s a fésűt a kezére húzva kereste a macskát.

– Cicus eszik!  – simogatta a kefével a habzsoló állatot, aki ekképpen hagyta is magát.

Most már hívhattam fürödni. Az adukártyám továbbra is a játszótér volt. A pólót kivéve egyedül vetkőzött le. Azt még nem tudja lehúzni magáról, csak szófogadóan emeli fel a kezeit a magasba. A fürdés előtt zuhannyal mindig lemossuk a fenekét, ne piszkos vízben ücsörögjön. A kezemből kivette a zuhanyfejet, s először megmosta magát elölről, majd – igaz, figyelmeztetést követően – hátulról is. Jöhetett volna a kád a pancsikolásnak, de véletlenül megnyitotta a forró vizet. Hiába mutattam utána, hogy langyos, már késő volt, vonult is kifelé a fürdőszobából.

Végül mégsem ment vissza a játszótérre, mert először megvártuk az apját, akivel visszamehetett volna, amíg csinálom a vacsit, de amikorra hazaért, Zseb inkább otthon maradt.

Azt hihettem, hogy a napi jótettei ennyiben kimerülnek, hívtam is a családtagokat, mennyire aranyos, szófogadó fiam van, azért este még egy dologgal megajándékozott. Megfázott, folyik az orra, szörcsög. Annyira, hogy nem volt elég zsebkendővel törölgetni (fújja, de még nem az igazi) az orrát, muszáj volt előszedni az orrszívót. Először megijedt a porszívó hangjától, de ahogy megmutattam saját magamon, átvette tőlem, s előbb nekem, majd magának szívta. Annyira ügyesen, mélyen és sokáig csinálta, nekem nem is kellett külön hozzányúlnom. Azt is megértette, hogy ki kell mosni a csövet a fürdőben: kivitte, és berakta a mosógépbe. Szerencsére odaértem az előtt, hogy bekapcsolta volna a gépet.

 Ezt a “teljesítményét” a mai nap is folytatta, amikor rájöttem, imádok vele vásárolni menni. Segít, hallgat rám, mindenkire mosolyog, udvarias, s kedvesek vele az emberek is.

Mindez azt mutatja: értelmes, szófogadó nagyfiam van, nincs már kisbabám. 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!