Sub Rosa

Pápá, szemüveg…

A Bobci blogján olvasható írás juttatta eszembe a kedvenc szemüvegem balesetét.

Az egész nyáron kezdődött, amikor egy otthoni, párkapcsolati  krízis miatt szükségem volt arra, hogy én most az utcán flangáljak. Ehhez kapóra jött Juli18 hívása, miszerint gyerekek nélkül üljünk be egy kávéra a város Fő utcáján lévő pub teraszára.

A nem éppen mai, trendinek számító ruhatáram adta lehetőségekből próbáltam csinossá válni, így egy fekete-fehér pöttyös – Orsay – ruhába bújtam, hozzá pedig egy fekete, lapos talpú* sarut választottam. Még sminket is tettem magamra, pedig az ritka számba megy mostanság nálam. Szóval végre valahára ha nem is szépnek, de igazi nőnek éreztem magam.

Ezt sugallta az a gyenge “flört” is, ami kimerült egy gáláns ajtónyitásban és egy kedves mosolyban. Mégis a bizonytalan, eltiport, női lelkecskémnek mégis csak jót tett, hogy egy vadidegen férfi, ha nem is legeltette rajtam a szemét, de azért kedves és udvarias volt velem szemben. 

Úgy éreztem ez a kis közbevetés magabiztosságot ad, amire éppen ekkor nagyon is nagy szükségem volt. A csajos kávézás is erőt adott, a letargiám egy kis időre elmúlt, s vidáman kezdtem az előttem tornyosuló akadályok elé nézni. 

Aha… Ez a pátoszi hangulatom addig tartott, amíg be nem kanyarodtam a nagyim utcájába. 

A gyerekmentes kávézás alatt a gyerkőcre a dédik vigyáztak. Náluk engedett ki éppen a kapucsengőt szerelő harmincas, jóképű férfi. Most éppen felé tartottam. Biztos voltam benne, még nem végeztek, még ott lesz, megint kaphatok tőle egy barátságos pillantást. Ebben a tudatban lépkedtem a járdán, amíg a cipőm orra meg nem akadt valamiben.

Ajaj! Éreztem én, hogy ebből gond lesz. Vagy előre rohanok, és csinálok egy érdekes, repülős mozdulatot a kezeimmel. Vagy hasra vágódok. Ez utóbbi történt. Az utolsó kép, amit láttam, egy rendszámtábla volt, mert a szemüvegem is lerepült az orrnyergemről.

Még a földön próbáltam összeszedni magam. Ki látott? A kapuból ide látni? S csak ezután jött az, hogy mit is ütöttem meg? Mim fáj? Mert abban biztos voltam, hogy egy pillanatra bent ragadt a levegő a tüdőmben. A bordáim sajogtak. Rendben, az még nem vészes! A tenyerem vérzett, de az ujjaimat és a csuklómat tudtam mozgatni. Oké. Ugyan fájdalmasan, de azért feltápászkodtam, szóval a csípőm is megúszta egy-két kékeszöld folttal. Szuper! 

A bordám annál inkább fájt, mert ahogy előrevágódtam, a táskámat magam alá gyűrtem, és hiába volt kicsike, a teljes súlyommal rávágódtam. Meg is lett az eredménye: a külső fakkjában tárolt – anyagtokban lévő – telefonom képernyője is kitört a helyéről. Ugyan még garanciális lett volna, de már egy tavaszi konyhai baleset miatt kiderült, hogy elveszítette. De sebaj, a törést úgysem lehet garanciával megcsináltatni. Még szerencse, hogy van rajta baleseti biztosítás… Bár azóta is törötten használom, mert telefon nélkül meglenni, ó!

A nagyobb baj inkább a szemüvegem elrepülése volt. Sérült az üvege és a kerete is. Anélkül pedig nem igazán látok. Jó, nem vagyok nélküle sem vak, sőt 18 éves koromig el is bliccelhettem a használatát. Már 6 éves koromban, amikor műtötték a jobb szemem, kiderült, hogy majd’ egy dioptriával rossz a bal is. Na de akkor még meg lehetett beszélni a tanárokkal, hogy én csak elől ülhetek a legelső középső padban, ahonnan “jól” látom a táblát, de már gimi vége felé nem akartam tovább húzni. Az egyetemen is szerettem volna minél hátrább ülni, nem pedig a professzorok orra előtt körmölni. S azért az apró betűs, filctollas írásukhoz még szemüvegben is hunyorítani kellett a hatalmas előadó termek hátsó soraiból. Ráadásul a jogsit is megcsináltam, szóval ahhoz pedig alapból ki kellett váltatnom.

Szemüveg terén én mindig is sznob voltam. A cipőkre még 3.000 forintot is sajnálok kiadni, hiszen legtöbbször egyszeri felvétel után dobhatom is a kukába – pedig egy magára adó nő cipőjének mindig úgy kellene kinéznie, mintha most vásárolta volna. A ruháimmal is úgy vagyok, hogy minek fizessek ki egy darabra több tízezret, ha 1. gyorsan kimegy a divatból, 2. a minőségeik sem olyanok, hogy akár 10 évig is hordhatnám őket. A szemüveg viszont más. Egy jól kiválasztott darabot évekig hordhatunk. Az elmúlt 13 év alatt 4 szemüvegem volt, ebből – eddig – épségben volt 2. Egy tartalék mindig legyen félretéve! 

Szóval a szemüvegeim mind-mind márkásak. A fiókban várakozó egy Anna Sui (ilyen), az állandóan hordott pedig egy Marc by Marc Jacobs:

bemutatkozás_névvel

Nem olyan régen vettem, amikor Zseb az előzőt lerántotta a szememről, s a szárát eltörte. Akkor még azt hittem, kinövi. Hát nem… A mai napig, ha dühös ránk, dobálja a szemüvegeinket. Most legutóbb az apjáét tette hasonlóképpen tönkre. 

Szóval nyugodt voltam – mint nyúl a hurokban -, hiszen anno vettem rá 8.000 forint körül 3 éves garanciát, s így 70-80%-kal olcsóbban kicserélik (megjavítják) nekem. Otthon az első dolgom volt, hogy elkezdtem keresni a garancia levelet. A gyerek apjáé azonnal meglett, ő 2 hónappal később vette a sajátját, így biztos voltam benne, az enyém is meglesz. Hogyne!

Közben rájöttem, az enyémmel még vissza kellett mennem, amikor kész lett a törött szemüvegem. Akkor az autóban maradt. De hát évek alatt, az autót nem egyszer takarítottuk, így abból is kikerült. Apum emlékezett rá, hogy valóban bevitte a konyhába. Igen ám, de azóta költözés is volt a szülői háznál. Én nem sokat foglalkoztam az otthon hagyott cuccaimmal, mert a fontosabb iratok, mind vagy a szobámban voltak, amihez nem nyúltak, vagy már itthon. Ezt is itthon kerestem elsőként. Valószínűleg anyum sem gondolta – én sem tettem volna a helyében -, hogy szükséges még a szemüveg számlája.

Sebaj, legalábbis így álltam hozzá, bemegyek a Vision Expressbe, hiszen náluk vásároltam, ott meg minden megtalálható a számítógépben. Valóban így is van. Az eladó is ugyanaz volt, emlékezett is rám, a gépjükben is ott van az összes adat rólam – név, cím, másfeles dioptria, szemüveg kódszám, dátum, garancia, minden, ami kell. Csakhogy ők ezt nem fogadhatják el a papírformátumú számla és garanciajegy nélkül. Ami ugye, a költözés során elveszett…

Most van egy garanciális, horzsolt keretű, karcos üvegű szemüvegem, amit nem lehet megcsináltatni. Csak újat venni. 

*ha már magassarkúban nem tudok még egy lépést sem megtenni.

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!