Sub Rosa

A szívem szakadt

Fotó: Alex Belyaev / Flickr

Fotó: Alex Belyaev / Flickr

Kezdetben semmit sem tudtam a gyerekekről. Nem értettem a nyelvükön, nem tudtam velük játszani, a korlátaimnak köszönhetően vigyázni sem rájuk. Féltem, hogy leejtem őket, féltem, hogy egy rossz mozdulattal kárt teszek bennük. Mindez felmerült bennem a terhességem során is. Fló később meg is kérdezte, hogyan boldogultam, hogyan léptem át ezeket az akadályokat? Az elején örömmel állíthattam, hogy könnyedén. A kendő nálam nem a hordozás miatt került előtérbe, hanem mint segédeszköz jött számításba, ami meggátolta, hogy leejtsem a babám, lehetőséget adott arra, hogy megtapasztaljam, milyen egy nagyobb gyereket is cipelni.

Az elején vártam, hogy a gyerekem megtanuljon menni, mert azt hittem, könnyebbé válik majd a helyzetünk. Ezt így megtapasztalva már nem állíthatom, hiszen ugyan a kezdeti nehézségek elmúltak, mindegyik helyére jött más. A dackorszak, a szófogadatlanság, a meggondolatlanság, a gyorsaság, a “hogyan cselezzük ki anyát”…

Tisztában voltam azzal, hogy amint elér egy bizonyos súlyt (tömeget 😛)  lemondhatok a cipeléséről. Örülni fogok, ha a kézmosóhoz sikerül felemelnem, nemhogy még lépéseket is tegyek vele! Persze, többször megjegyezték, mindennek ellenére igényelni fogja, én azért csak úgy álltam hozzá, hogy meg fogja érteni, mit nem kérhet anyától. Általában nincs is gond, mert ha mégis ölbe kéredzkedne, valaki olyannal vagyunk, aki elbírja. Vagy önfeláldozóan felveszi.

Nem mondom, hogy sohasem szoktam cipelni, de ez nálunk kimerül a fürdőszobából a nappaliba vivésben, illetve néha felviszem a lépcsőn, ha nagyon nyűgös. Többre nem vállalkozom. Legalábbis akkor biztosan nem, ha csak ketten vagyunk.

Az elmúlt időszakban minden olyan simán ment. A mai hűvös esőt még megelőzte egy meleg 27 fokos kora őszi délután. Ilyenkor nem akar az ember a négy fal között maradni, főleg egy kétévessel nem, akinek szüksége lenne minden nap a friss levegőre. Reggel mutatott az apja egy cikket, amelyben a közeli Rengeteg Romkafé is szerepelt. Elvileg már voltunk ott, de kiderült, hogy csak a mögötte lévő Élesztőben jártunk. A kávézóban számtalan plüssmackót és régi játékot gyűjtöttek össze, ami elég motiváló erő volt Zsebnek az induláshoz.

A helyről nekem a káosz jut leginkább eszembe. Na meg a korlát nélküli lépcső, ahová egy pórázon “lógó” gyerekkel s a kezemben tartott kismotorral kellett leevickélnem. Őszintén szólva csak a felső 3-4 lépcsőfoknál nem volt korlát, amit a hosszú karjaimnak köszönhetően áthidaltam, mégis elég volt ahhoz, hogy a nem létező tériszonyom előtörjön belőlem. Rögtön a bejárati asztalhoz ültem, háttal a helyiségnek, mert Zseb leragadt a  lépcsőre helyezett régi játékoknál, így nem is szándékozom leírni, milyen a hely. Hála az égnek, nem szóltak, hogy ne játsszon velük. Persze, voltak, amikhez nem nyúlhatott, de egy kis anyai rábeszéléssel visszarakta őket. A lattét fahéj-karamell öntettel kértem, az elkészítésében nem volt semmi extra, pedig éppen a “különleges ingerek, csodálatos ízek” mondattal reklámozták magukat. Finomnak finom volt, a málna szörp arányai is megfelelően eltaláltak. Szóval az összkép kicsit visszásra sikerült a lejutásnak köszönhetően, mégis pozitívan távoztunk, így valószínűleg többször vissza fogunk térni. Főleg jó idő esetén, amikor a kötelező sétát is be kell iktatnom. 😉 Különben is még ki akarom próbálni a híresen finom forró csokijukat is! 🙂

Hazafelé Manócska nem igazán akart jönni. A rámpákat  találta meg a motorral, ahonnan aztán nem lehetett elcsalni. Egyszer azzal sikerült, hogy visszafelé indultunk, egyszer pedig virág nézegetéssel*, végül fagyival.

A nap egyetlen rossz döntése az volt, hogy a fagyizóból nem rögtön hazamentünk, hanem még egy kifőzdébe is, estére ennivalót venni. A gyerek apja céges vacsorán volt, mi sokáig maradtunk kint, jött a takarítónőnk, így főzni nem volt kedvem. Rossz döntés volt, mert nem vettem figyelembe, hogy közben Zseb elfáradt, ráadásul a marhahúsos tokány petrezselymes krumplival nem is ízlett neki.

Hazafelé nagyon nyűglődött, és már minden vackot kitalált. A félméter magas kirakatpárkányra tette fel a motorját, s ott próbált ráülni. Maga a jármű is le-lebukott magától, gyerekkel meg el sem fért volna. A fáradtságtól mégsem látta a lehetetlent, egyre hangosabban próbálkozott. Én meg csak álltam és könyörögtem, hogy haladjunk. Volt, aki kiröhögött, volt aki megállt, megsimogatta és “helyes viselkedésre” bátorította, de a legtöbben csak elsétáltak mellettünk. Egy beszélgetésfoszlányból arra mertem következtetni, hogy egy anyuka szerint nem a korosztályának megfelelően viselkedik Zseb…

Azért kínosan komikussá is vált néha a helyzet, amikor Zseb zokogva,  kinyújtott karral jelezte, hogy távozzam:

– Menj el anya! Anya pénzt keress!

Ha keresi az apját, akkor szoktam mondani, hogy “apa nincs itt, apa dolgozik, pénzt keres”. Gondolom, erre utalt, hogy én se legyek ott mellette. Legvégül odaállt a lábamhoz, a karjait felnyújtotta, és zokogva ismételgette:

– Nyakam, nyakam, nyakam….

A szívem ekkor szakadt meg. Eljött az a pillanat, amitől mindig is rettegtem. Nem tudtam felvenni. Próbáltam, de még megemelni sem tudtam biztonságosan, nem hogy mást! Leguggoltam hozzá, összeölelkeztünk, ő átkarolta a nyakam, úgy könyörgött, hogy vegyem fel. Nem használt már semmi. Nem tudtam rábeszélni, hogy a motorra üljön fel, húzom; ő csak azt szerette volna, ha a vállamra hajthassa a fejét, miközben hazajövünk. Szüksége lett volna rám,  én meg cserben hagytam. Könnyes szemmel, összeszorult szívvel öleltem magamhoz, csitítgattam. Észrevette, hogy sírok:

– Ne sírj, anya!

Hogyne sírtam volna! Úgy éreztem, most buktam meg, mint gondoskodó anya! Csak pusziltam és összeölelkezve sírtunk mindketten.

*virágot szerettem volna venni, de amilyen kedves volt a virágkötőnő Zsebbel, olyan lekezelő velem.  Orchideát nem is ajánlotta, mert az drága! Az nem számított, hogy egy 50.000 forintos Napapijri ruhában voltam:

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Arina T. says:

    Szia!
    Meg fogja szokni, hogy nem tudod felemelni, neki ez lesz a természetes. 🙂 Lehet, most elsőre nem értette, miért nem emeled fel, de ez változni fog. Majd ha nagyobb lesz, viheted az iskolatáskáját, ami a gyerek tömegének az egyharmada és ezért nem túl egészséges. Nekem se őszinte a mosolyom, amikor túrán a saját tömegemnek majdnem az egyharmadát kell vinnem órákon keresztül. Viszont én erre készülök és elméletileg nincs már fejlődésben lévő csontozatom. 😀

  2. Erről eszembe jutott, hogy anno általánosban apum megmérte a táskámat. 9 kg volt. 🙂

  3. Laura Bakos says:

    Szia!
    Hasonló cipőben járok én is. 🙁
    Most még tudok pár métert menni vele fogszorítva, de ha tovább nő, esélytelen leszek. Nagyon kell figyelni, hogy legyen még ereje a saját lábán hazajönni. De igaz, hogy sok mindent elfogadnak, megértenek. Nekik így vagyunk a legjobb anyukák, a magunk adottságaival és testi “hiányosságainkkal”. Kitartás!
    Egy magát sosem mozgássérültnek, inkább csak másabbnak tartó anyuka. 😉

  4. Szia!
    Neked is kitartást! 🙂
    Tudom, hogy mindent megértenek, megszokják a mások által “szokatlan” helyzeteket is. Viszont most jöttem rá, hogy előbb kellett volna felkészítenem az ilyen helyzetekre is. Mert még ilyen korban nem jönnek rá maguktól, ki mit bír, kitől mit kérhet, ha előre, egy nyugodt pillanatában nem mondjuk el nekik. S merjünk segítséget kérni tőlük! 🙂

  5. PinkAnyu says:

    🙂 Necsüggedj.
    Tudod én autoimmun miatt vagyok gyengébb.
    Most ez nem is fontos…
    Inkább a trükköm mondom. Úriember, régóta mondom neki, és ha nyűgös (persze vannak menthetetlen helyzetek) akkor mindig megkérem segítsen, mert gyenge vagyok, és ő egy úriember. Hatalmas nagyfiú, legnagyobb segítsége lesz anyának – nekem.
    már előre nyitja a kaput, hozza a könnyebb szatyrot, és mondja: tessék hölgyem.
    kb annyi idős volt mint neked Zseb. Akkor kezdtem vele ezt.
    Jó úton jársz nagyon! (a fanyalgó járókelőknek ne figyeld szavát, lehet szimplán s**gek.. 🙂 )
    Szóval, az hogy lehajol, hogy vigasztalni próbál, az egy olyan jellegű cselekedet, hogy érti, te nem tudod. És ezt szuperül lehet kamatoztatni. Mint én is teszem.
    fel a fejjel, megszakadt szívedet rakd össze, és nem baj az sem ha látja a gyerek, a felnőttek sem mindent tudnak, így a saját korlátjaival is hamarabb tisztában lesz. 🙂
    Szép írás nagyon.
    Puszi: PinkAnyu


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!