Sub Rosa

Ki tud megbocsátani egy vétkes anyának?

Tegnap írtam. Írás közben megszokottan ment a tévéből a háttérzaj. Jobban mondva nem is a tévéből, hanem a megosztott képernyőről egy film. Third person.

Innen nagyon is SPOILER!!!!!!

Három szálon futó cselekmény, melyben a fő-főszereplő egy író. Írok, s közben író inspirál? Azonkívül, hogy Liam Neeson folyamatosan cigarettázott és bort vedelt, nem jelképezte más, hogy ő most az írással keresi a pénzét, és éppen egy vaskos könyvet fog befejezni. Mert az, hogy a fiatal szeretője egy kézirattal dobja meg, hogy nesze, olvasd el, ezt meg én írtam, véleményezd, nem jelent semmit. Az sem, hogy a végén kiderül, kik azok a szereplők, akik valóban éltek és kik azok, akik csak a regényben jelentek meg, ha egyáltalán megjelentek.

mila kunis third person

Mégis volt egy pontja a filmnek, amikor a mellettem kürtös kalácsot majszoló Zsebet az ölembe vettem, és magamhoz szorítottam.

Ne sírj anya! – jött a válasz.

Kivételesen nem sírtam, de a szívem összeszorult attól a történettől, amit Mila Kunis mesélt benne. És attól, ahogy reagáltak rá. Mindannyian.

Egy anya, aki otthon van a gyerekkel. Feladja a karrierjét a férje és a gyereke kedvéért. Boldogságot remél, ehelyett magány fogadja. Segítséget a párjától várja, de ő az egész napos munka után fáradt, nincs energiája otthon is helytállni. Csak elvonulni akar, kizárni maga körül a világot, de leginkább a feleségét, ordibáló, ugrándozó gyerekét. Ismerős ugye?

Ekkor jön a tragédia. A gyerek fékezhetetlen. Az anya ugyanazt ismétli újra és újra. Segítséget vár, de nincs kitől. Az apa most sincs otthon, hiszen nappal van, dolgozik. Az mellékes, hogy a filmben éppen egy „életművészről”, egy festőről van szó. Lehetne üzletember, mérnök, tanárember is. Az anya egyre idegesebb, feszültebb, amit mivel más nincs ott, a gyereken vezeti le. Játszol? Életveszélyesen? Tessék, akkor legyen tétje! S ezzel a gondolatmenettel majdnem megöli az egyetlen gyermekét, aki fontosabb neki mindennél.

Fontosabb, és mégis feláldozza? Miért ne? Csak nyúljunk vissza a Bibliához: Ábrahám és Izsák történetéhez. A várva várt, legszentebb gyermek életét is odaadná Istennek. Itt most nincs meg ez a magasztos gondolkodás, itt egy belső feszültség, egy rossz döntés uralkodik el a karakteren. Megmutatni, hogy veszélyes, amit művelsz. Persze, épeszű ember nem fogja bedugni a csecsemő ujját a konnektorba, nem fogja a nejlonzacskót saját kezűleg a fia fejére húzni, ahogy az anya tette. De mi van, ha nem is ez történt? Ha az író épp a szeretőjével beszélgetett, és nem figyelt a fiára, aki megfulladt a medencében? Túl lehet élni egy ilyen tragédiát? Ha igen, hogyan? Ki mellett találja meg a lelki békét?

Inkább térjünk vissza az anyához. Megtörtént a tragédia. Egy rossz, felelőtlen döntés, mégis szerencsés végkifejlet. De utána látja a tettének a következményét? A tudattal tud élni? Nem hiszem, és ő maga sem hiszi. Továbbra is a fia a mindene, továbbra is csak a fia élteti, de már nem bízik önmagában. Fél, hogy ha egyszer képes volt rá, képes lesz újra, és akkor semmi nem lesz, ami meggátolná a végső tragédiát. Látja jól, de mégis csak akkor tud élni, ha a fia ott van a közelében, ha néha megölelheti, megpuszilhatja. Hiszen a levegőt jelenti számára. Ugyanúgy, ahogy a kisfiúnak is ő.

A fiú tudja, hogy az anyja rosszat tett ellene, mégis a legőszintébb, legártatlanabb szívvel bocsát meg neki, hiszen ő az anyukája, a mindene. Gyermeki énje ösztönszerűen kapaszkodna belé, minden idegszála az anyjáért sikít, és ez a z a pillanat, amikor magamhoz öleltem Zsebet. Az a kimondhatatlan szeretet, ami egy anya és gyermeke között van, olyan erővel csapja agyon az embert, amire sosem gondolt. Az, ahogy mindent megtennének egymásért, ahogy ragaszkodnak egymáshoz, legyen akármilyen rossz a másik is, az valami hihetetlen. Nem tudnak olyat tenni, amitől a másik teljes egészében elfordulna tőle. Mondhatunk bármit az anyánkra, a gyermekünkre, de ha lecsupaszítjuk magunkat, őszintén belenézzünk a szívünkbe, egyetlen egy személy tud csak annyira tisztán lebegni a szemünk előtt. Az anyák pedig leginkább akkor boldogok, ha a gyermeküktől egész életükben megkapják az azt őszinte, boldog mosolyt, amivel a pár hetes kisbabaként ajándékozták meg. Legyünk akármilyen feministák, egy anya már nem csak nő. Hisz’ van valakije, aki még a saját életénél is fontosabb.

Ezt egy apa hogyan látja? Látja azt a láthatatlan kapcsot, ami az anya és a gyermek között van? Közöttük is megvan ez a természeten túli szeretet és ragaszkodás? Hiszem, hogy igen, de a filmben ez nagyon egyoldalú volt. Az apa mindene a fia, de csak azt nézi, fizikailag épségben maradjon, a lelkébe nem lát bele. Ha belelátna, tudná, hogy a kicsinek szüksége van továbbra is az anyjára, hiszen előtte az apa figurája olyan távoli volt számára, mint égen a csillag. Azzal, hogy “megvédem”, elszakítja az anyjától; lehet, hogy testileg valóban megóvja, de lelkileg nem, és így olyan töréseket szenvedhet, amik igencsak kihathatnak a felnőttkorára. Ne bánthassa többet, nem engedi a közelébe. Tényleg ez a megoldás? Az, hogy sosem láthatja, az, hogy teljes mértékben elszakítja a szeretett lénytől? Annyi, de annyi lehetőség adódna, mégis elzárkózik mindentől, hiszen az anya megbocsáthatatlant követett el.

És igen, tényleg megbocsáthatatlan, de ettől függetlenül a gyereknek szüksége van az anyjára, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan nőhessen fel. Bármit megtenne az anyjáért, még azt is megígérte neki, hogy jó fiú lesz és vigyázni fog az apukájára….

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!