Sub Rosa

Amikor úgy érzem: nem bírok már egyedül vele

Tegnap azt írtam egy kommentben, hogy a tökéletesség alá nem adom, és ha tévedek, hibázok is, Zsebnek tökéletes vagyok. Nem is olyan biztos…

Nem tudom, hogy más két és fél éves gyerekek milyenek, azt sem, hogy mások milyen módszerrel vészelik át a dackorszakot, a hisztit. Nekem egyre nehezebben megy.

hiszti_flickr

Adrian Karpenkopf / Flickr

Nagyon próbálom az EMK használatát, azaz az erőszakmentes kommunikációt alkalmazni Zsebnél, de néha azt érzem, képtelen vagyok rá. Egy hozzáértő szakember, anyatársam azt tanácsolta nekem, hogy keressek magamnak egy empátia-partnert, egy olyan személyt, aki támogat és igazán hisz is bennem és visszaadja a saját hitem is, hogy jó anya vagyok,  mert már néha én magam kételkedem a saját anyaságomban.

Ilyenek voltak a legutóbbi fürdéseink, vagy a villamosozásaink…

Nem szobatiszta még Zseb, sőt mitöbb, ragaszkodik a piszkos pelushoz. Hagytam, hadd játsszon még benne, hogy ne sírva rángassam ki a fürdőbe levetkőzni, hanem ő maga jöjjön ki velem, de hiába mondtam neki, hogy le kellene mosnunk a fenekét, mert büdös, mert fekszünk le, ő csak hajtogatta, hogy nem, nem, az kizárt! Az apukája segítségével mégis kivittük. Megkönnyebbülve figyeltem, hogy lenyugodva segít levetkőzni, belép a magasított zuhanytálcába. Eddig azt hittem, szeret zuhanyozni, ilyenkor megszokott rituálénk is van, hogyan veszünk búcsút a kakitól, hogyan állítom be a vizet, mutatom meg neki a megfelelő hőmérsékletet, majd hogyan játszik, amíg én hozok neki törölközőt. Kezdtem is hozzá: Majd pápázunk a kakinak. Mindjárt beállítom a vizet, várj, s mutatom. De ő nem várt. Nem hagyta, hogy a vizet megnyissam, mindig elzárta, miközben a csaptelep karját elcsavarta vagy a meleg irányába, vagy a hideg irányába. Elvettem a kezét, Manó, muszáj, kérlek, haladjunk! Ismét és ismét újra próbálkoztam. Szemünk egy magasságban, a tusolóval először a kezemen néztem a víz hőmérsékletét, majd a lábán. Jobban mondva csak szerettem volna, mert mire sikerült beállítanom, ő mindig elzárta, s a kezével nemet intve mondta: nem, nem. S ezt eljátszotta velem legalább százszor. A derekam bekattant, képtelen voltam tovább előrehajolni, miközben attól féltem, hogy megfázik.

Megláttam egy kicsi, fekete locsolókannát. Mutattam neki, hogy jó lesz-e abból. Rábólintott, igen. A zuhany melletti kézmosóban beállítottam a vizet, s teletöltöttem a kannát. Megmutattam neki, belenyújtotta az ujját, rábólintott. Sőt meg is fordult. Ahogy viszont ráöntöttem a fenekére, felkiáltott. Sírni kezdett, és menekülni akart, de még igencsak le kellett volna mosni. Most már meg sem hallott.

A tusolót nem fogom tudni megnyitni, leönteni sem fogja hagyni magát. Beállítottam megint a kézmosó csapját, majd oda felültetem, így csak a fenekét fogja érni a víz, hátha azt már tűri. Őt is felemeltem, ráültettem a mosdó szélére, de elrugaszkodott, gyomron rúgott, kicsit el is vesztettem az egyensúlyom, s majdnem hátra estem vele, szerencsére ott volt a mosógép, ami megtartott. Természetesen mindent összekentünk. Meg is ijedtem, mert elesni vele, vagy szimplán leejteni sem lenne fájdalommentes, ezért visszaraktam a magasított zuhanytálcába. Most már mindketten ordítottunk. A fejünk egy szinten, és amíg ő szaggatta a hajam, karmolt, én a vállainál fogva tartottam, s míg mindketten kiabáltunk:

– Hagyd abba!

– Nem!

Nem volt más megoldás, behívtam az apját, aki seccperc alatt lerendezte, megfürdette, kivitte. Én meg ott álltam megsemmisülve.

És mostanság nem egy ilyen esettel kell szembe néznem.

Azt mondták nekem, hogy  egy hiszti konkrét lefutási ideje 15 perc, ha nem öntünk olajat a tűzre, és nem lovalja bele magát, vagyis nem hagyom magára, de nem is foglalkozom a tetteivel, csak unott ábrázattal figyelem. Hát, ezt megtapasztalhattam a járdaszigeten, ahonnan egy lépést sem tudtunk tovább menni. A kiváltó ok: ő akarta megnyomni a villamoson a leszálló jelzőt, de mások álltak ott, és végül valaki kiemelte a kocsiból.

Szóval ilyenkor tudom, mitől lesz úgymond dühös, mit szeretne, de mivel egyszerre akaratos és hajthatatlan, képtelenség szavakkal elterelni a figyelmét. Az egyik leghatékonyabb stratégia jelenleg az, ha felveszik, és az adott helytől arrébb viszik, majd ott mutatnak neki valami mást. Persze az elterelés hosszú távon nem a legjobb megoldás, sőt amiatt sem, hogy én erre képtelen vagyok. Én csak leguggolni tudok mellé, de azt is csak biztonságos környezetben, és ölelni, viszont ő ilyenkor inkább agresszív lesz – üt, vág, hajat tép és még mindig harap.

És ilyenkor kétségbeesem, mert olyan tanácsokkal látnak el, hogy ne hagyjam neki, vegyem fel, vigyem el onnan, de nekem ezekhez nincs meg a fizikai erőm. Jönnek a szemrehányó tekintetek, a megsemmisítő lenézések, a sajnálkozások.

A család már attól fél, hogy ki sem merek mozdulni Zsebbel. Dehogynem! Sőt! Olvashatjátok is a Beülősben.

Azért ilyenkor olyan jó lenne, ha lenne ott valaki, aki segítene. De akkor meg az anyai kompetenciámban kételkednék. Ezt sem tudom megoldani, milyen anya vagyok én!?

Most a megfelelő stratégián gondolkodom. Hogyan tudom megszakítani azt az érzelmi válságot, amibe belekerült Zseb, hogyan tudok vele szót érteni, s hogyan kössünk közösen kompromisszumot. Az biztos, hogy amint túljut ezen az állapoton, rögtön ott vagyok, ölelem, viszont addig is túl kell élnünk mindkettőnknek.

De úgy érzem, jó úton vagyok.

 

A végére egy blog ajánló, az íróját említettem fentebb; nekem nagyon sokat segített abban, hogyan nézzek szembe Zseb kitöréseivel: Tudatosan erőszakmentesen 
Facebook csoportja (igen, a tagja vagyok 🙂 ): Erőszakmentes Tudatosság

 

 

 

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!