Sub Rosa

Sírásra hangolódni – avagy a halál elmagyarázása egy kétévesnek

Fotó: kyasarin / Pixabay

Fotó: kyasarin / Pixabay

A halál fogalma 4 éves korban fejlődik ki, de még akkorra sem fogják fel a véglegességét. Addig csak a környezetük szomorúságát, félelmét, reményvesztességét veszik át. Az elhunyt hiánya az, ami érzékelhető a számukra.*

A halál nagyon sok helyen tabunak számít a gyerekek előtt, hiszen úgysem értik meg, jobb, ha megkíméljük őket a felesleges szomorúságtól, fájdalomtól.  Én viszont az elvesztést is az élet részének tartom, még akkor is, ha igazság szerint ez az egyetlen egy dolog, amitől igazán rettegek. Ha valaki búcsút vesz tőlünk, akkor igenis tudassuk azt a két és félévessel is – az ő értelmi szintjén, ne misztifikáljuk túl, legyen ez is egyszerű, könnyen érthető, még akkor is, ha nem is fogja fel teljesen a történteket.

Telefonon keresztül tudtam meg, hogy az apai nagypapám meghalt.

Ültem a kanapén, és potyogtak a könnyeim. Zseb odajött hozzám, megállt mellettem. Szomorú volt a tekintete, a szája lekonyult, a kicsike kezecskéjét a karomra tette.

Mi baj anya? Ne sírj! Mi baj? – ismételgette egyre kétségbeesettebben.

Most erre többen azt tanácsolták volna, hogy a gyerek előtt ne mutassam ki az érzéseim. Nem sírok, semmi baj sincs, angyalom, kellett volna mondanom, hogy ne ijedjen meg, ne féljen. De hogy mondhattam volna ezt, ha nem igaz? Igenis, baj van. A dédipapája meghalt. Még akkor is, ha Zseb csak nagy ritkán találkozott vele, de azért ismerte. Felvettem az ölembe, és hozzábújtam.

– Emlékszel papára, akinél mindig csiripel a madár? Akinél kutyusok vannak? – kérdeztem.

Zseb rábólintott, bár nem tudom, hogy tényleg tudta-e, kiről van szó, vagy csak azt érezte, hogy okosnak és érthetőnek kell most mutatkoznia, mert ezt várnák el tőle.

– Azért sírok, mert papával, akinél madár van, többet nem fogunk találkozni – fogalmaztam meg a halál fogalmát. 

A halál eufemizmusai az elment és az elaludt szavak, amik viszont Zsebnél mindennapos jelentéssel bírnak. Nem lett volna jó dolog, ha összeköti azzal, hogy ha valaki elmegy, vagy elalszik, az soha többé nem jön vissza vagy nem ébred fel. Ez szerintem sokkal nagyobb félelmet kelthet, mint az, hogy nem találkozunk valakivel.

– Anya ne sírj!  – dugta oda hozzám a fejecskéjét.

Szerettem volna, de nem tudtam megígérni, hogy abbahagyom, nem sírok többet. Viszont nem akartam, hogy ő maga keseregjen, féljen, ezért inkább megcsikiztem, amitől kacagni kezdett, és kimenekült a konyhába gyurmázni. Hittem én, míg fülelni nem kezdtem, miket duruzsol egymagában:

– Kicsi Zsebi… Zsebi kicsi… Anya sír… kicsi Zsebi… sír… Zsebi kicsit sír…

És mire kiértem, a gyerekem a gyurma mellett lehorgasztott fejjel állt és pityergett. Szó szerint trenírozta magát, hogy szomorúvá váljon, hogy sírnia kell, mert én is szomorú vagyok, én is sírok, és most tényleg baj van. Láttam rajta, hogy elbizonytalanodott a helyzettől, keresi a megfelelő, elvárt érzelmi viselkedést. Gyorsan felkaptam és magamhoz szorítottam, miközben a nyakamban hüppögött. 

– Semmi baj! – végre kimondtam. – Csak szomorú vagyok, hogy papával nem találkozunk többet. Semmi baj! A mami itt van veled!

Nem hagylak el. Soha nem leszel egyedül. Mindig itt vagyok veled! Én megvédelek! tolultak volna a számra, de hogyan mondhattam volna éppen ebben a pillanatban ilyet? A gyerekemnek még csak a jelen létezik, és a jelenben itt vagyok, de hogy mit hoz a holnap, azt nem tudhatom. Hogyan is ígérhetnék neki bármit is?

Nem is kell. Neki bőven elég, hogy most itt vagyok, fogom a kezét, ha hív, ugrom és biztonságot, nyugalmat, szeretetet nyújtok a számára. Mert csak a jelen pillanat létezik, a jelen boldogság, mosoly, békesség. 

 

Papa neked pedig béke poraidra!

 

*Forrás: Lelki Titkaink Mentálhigiénés Stúdió

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!