Sub Rosa

Bocsánat, anya, bocsánat! – a szavak erejéről

bűnbánat_ flickr

Fotó: Funkyah / Flickr

A szavaknak hihetetlen nagy erejük van. Gondolkodás nélkül, érzelmektől vezérelve kimondunk olyan dolgokat, amikkel nem is sejtjük, mennyire megsebezzük a másikat. Nekünk semmiség, neki mégis a világot jelenti. Azt a világot, amit mi építettünk fel a számára. Hiszen a szülő az, aki megalkotja a körülötte lévő dolgok menetét, a szeretetet, a kötődést, a bizalmat, de ugyanúgy a félelmet, a bűntudatot is. Sokkal nagyobb felelősség van a vállunkon, mint azt első percben gondolnánk. Nem elég arra törekednünk, hogy a jelen pillanat szükségleteit kielégítsük, olyan biztos hátteret kell még adnunk, amitől a gyerekeink bátrak, nyíltak, őszinték lesznek, sőt értelmes, érzelmekben gazdag, másokra is odafigyelő felnőttek. Mi, szülők vagyunk azok, akik most letesszük a gyerekeink sorsának alapköveit. Persze, ne higgyük azt, hogy ezt nem lehet feltörni, de minél erősebben lerakjuk, és minél biztosabb alapokat helyezünk alájuk, annál nehezebb. Szóval nagyon oda kell figyelnünk, hogy jó “alapanyagokból” dolgozzunk, és ne végezzünk kontármunkát. Mert ha a félelmet, a gyűlöletet, az abúzust keverjük össze és kötjük meg, akkor egy érzelmileg instabil, talán még agresszív utódot képezünk.

Ezt akarjuk? 

Én nem! Én szeretném olyanra nevelni Zsebet, aki félelem nélkül felmeri vállalni a tetteit és képes szembenézni a következményekkel.  Először azt hittem, ezzel nem lesz gondom, mi mindent megbeszélünk majd, elfogadjuk a hibákat, tévedéseket, és nem félünk a másik pillanatnyi haragjától, mert nincs miért. Gondoltam én! Aztán a két és félévesem megmutatta, hogy az ő érzelmi világa sokkal bonyolultabb mindennél. Ő a haragot sokkal nagyobb veszélynek látja, mint amennyire azt mi, szülők megéljük. Neki egy rosszul megválasztott mondat is lelki törést okoz, amitől elbizonytalanodik, mind magában, mind bennünk. Szeretjük-e még? Megbocsátunk-e még neki? És ugyan a felnőttek tudják, hogy a harag, a hirtelen kiejtett szavak úgy párolognak el, ahogy jönnek, mégis még bennünk is maradandó károkat tudnak okozni! Akkor egy kisgyerekben, akinek mi vagyunk a világ, az egyetlen biztos pont, az állandóság?

Zseb kivette a táskámból a kulcscsomómat, és játszani kezdett vele. Hagytam, bár azért szokásosan megjegyeztem: vigyázz rá! Lehet, hogy pont ezt nem kellett volna, mert addig ügyeskedett vele, amíg a pendrive (igen, én a kulcstartómon hordom, hogy biztosan nálam legyen egy, amikor szükségem van rá) leszakadt róla. Természetesen nem örültem neki, sőt mi több, nagyon nem! És olyan csúszott ki a számon, ami korábban előtte nem igazán: Csesznéd meg Manó! Igen, pontosan tudom… Káromkodtam a gyerek előtt. Ráadásul már a tettétől megszeppent, ő maga tudta, hogy most nem éppen jó dolog történt. Nem állítom, hogy leszakította, el is szakadhatott magától is, csakhogy az ő kezében volt… 

Többet nem mondtam neki, sőt nem is foglalkoztam a dologgal, tovább dolgoztam. Nem telt el pár perc, jött cicizni. A két és félévesem még komfortszopizik, mert ahogy ő mondja: finom tejci, egyébként is jó dolog, ahogy ilyenkor odabújik hozzám.  Nem félek, hogy ettől egészségtelenebb kötődés fog ki alakulni köztünk! Mert nem fog!

A megszokott összebújást viszont most váratlanul megtörte Zseb alig hallható, alig kivehető szavai: bocsánat, anya, bocsánat!  Anyai ösztönöm azonnal felülkerekedett, már teljes figyelemmel a picimhez fordultam, az ölembe ültettem, és magamhoz szorítottam. Ő pedig továbbra is csak bocsánatot kért.

Egy kisgyereknél, aki még nem tudja kifejezni magát olyan könnyen, a szülő feladata, hogy kitalálja, mi a baj. Mert hogy most nálunk baj volt! A gyerekem bűntudatot érzett, vagy félt, hogy rosszat tett és haragszom rá, ami ugye azzal párosulhat, hogy nem is szeretem.

Manó, miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem, de erre csak megismételte, így folytattam tovább a kérdezősködést.

A kulcstartót már szinte el is felejtettem. Nekem semmiség volt, csak abban a pillanatban ért váratlanul és rosszul a dolog. A kisfiam viszont sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított mind a széttörésnek, mind annak az egy “csúnya” mondatomnak, aminek a jelentését még nem is ismeri.

Még inkább magamhoz szorítottam, és puszilgatás miközben azon gondolkodtam, hogyan magyarázzam el neki a dolgokat, mit ért már meg?

– Manócskám! Nincs semmi baj! A mami nagyon szeret. A kulccsal meg majd legközelebb jobban vigyázol. Tudod, szétesett, és nem lehet összeszerelni. Azért veszekedtem, mert szomorú voltam, de már nem vagyok. És nagyon jó, hogy elmondtad! Nagyon ügyesen tetted! Büszke vagyok rád! Szeretlek!

Nem tudom, hogy jól tettem-e. Azt sem, hogy ezek a szavak a megfelelőek-e, amit ilyenkor mondhat egy anya. Arra figyeltem, hogy a hangom is azt a szeretetet, törődést sugározza, amit valójában érzek. Valószínűleg ettől, Zseb megnyugodott, rám mosolygott, és – a cicit el nem engedve – annyit mondott:

– Én is!

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!