Sub Rosa

Fiam, ilyen légy! – elmélkedés a nevelésről

Pixabay

Egy majd’ három éves kisfiú anyukájaként igencsak foglalkoztat, hogy jól neveljem a gyerekem: értékes, kiegyensúlyozott és boldog felnőtté váljon. A felelősség az én vállamon van.

Mikor tudom meg, hogy jól csináltam?

A legnehezebb, hogy csak hosszú évek múltán derül ki, hogy valóban jól csináltam-e mindent. Közben a későbbi, váratlan tényezőket sem láthatom előre, mint az óvodai, iskolai befolyásolások, barátok, vagy a tanulmányi eredmények; ezekre nem lehet felkészülni. Honnan tudhatom, hogy elég biztonságot és lelki stabilitást nyújtok ahhoz, hogy a fiam is büszke lehessen magára? Én az anyja vagyok, bármit is csinál, nekem ő mindig is a tökéletes lesz. Emellett azért azt is szeretném, ha saját maga előtt se szégyenkezzen, mert ő olyan, amilyennek lennie „kell”. Nekem mindegy, hogy mi lesz belőle. Szobafestő, mérnök, vagy politikus. Az sem számít, hogy jó legyen a szakmájában. Csak találja meg azt, amit szeret és örömet okoz neki. Boldog és kiegyensúlyozott legyen, ne pedig lelki sérült. Ebben az utóbbiban segíthetek én neki. Csak kérdés, hogyan?

A választott „módszereim” tényleg ehhez az úthoz vezetnek?

Nem vettem én kezembe nevelési könyveket, míg terhes voltam. Nem hallgattam én a családomra, míg csecsemő volt a fiam. Zsigerből csináltam mindent. Próbáltam elkerülni az elbizonytalanításokat, még akkor is, ha én magam bizonytalan voltam és féltem.

Nem hiszek abban, hogy az anya mindent mindenkinél jobban tud. Nem hiszek abban, hogy mások nem láthatják meg, ha egy anya rosszul csinál valamit. Nem hiszek abban, hogy szó nélkül kell hagyni dolgokat. De hiszek magamban! Hiszek abban, hogy megfelelő értékrendekkel rendelkezem, olyanokkal, amiket bátran átadhatok a fiamnak.

Nevelek-e én egyáltalán?

Ha meg kellene fogalmaznom, milyen elveket követek, akkor az a válaszkész nevelés címszóval tenném. Régebben ezt hívták kötődőnek, de azért lássuk be, az utóbbi nem teljesen fedi le a módszert. Miért is? Mert az eszközeivel a kívülállók szerint magamhoz láncolom a gyereket és anyámasszony katonája lesz belőle a későbbiekben. Valóban így lenne?

Nézzük meg az eszközöket:

  1. magamra kötöm. Ó, igen, a hordozás. Aki tudja, hogy milyen érzés, amikor szükségünk van mindkét kezünkre, de ott a gyerek, az nem kérdőjelezi meg. Az sem, aki esett már el kezében babával. De az sem, aki próbált felszállni babakocsival egy régebbi villamosra, vagy a lépcsőn fel-lejárkálni vele.
  2. velem alszik. A babámnak így nem okoztak akkora lelki töréseket az ébredések, én pedig ki tudtam magam pihenni. Mindkettőnknek jó volt. Nálunk a házasélet pedig sosem éjszaka zajlott, akkor mi aludtunk. Attól sem félek, hogy felnőttként is mellettem fog aludni. Az unokaöcsém tökéletes példa rá: még 6 évesen is aludt az anyukájával, és most felnőttként igazán egy talpraesett és önálló fiatalember.
  3. igény szerint szoptatom. Kicsinek sosem tudtam, mikor éhes. Én se eszem rendszeresen, akkor hogyan és miért várhattam volna el mástól? Ha meg cici kell a megnyugváshoz, akkor azért adom oda. Legalább nem az ujját szopja. A cumit én nem szeretem, mert arra a szülők szoktatják rá a saját kényelmük miatt a gyerekeket. Kíváncsi lennék, milyen eredményt hozna ki egy olyan pszichológiai kísérlet, ahol a cumit valamilyen más, később kialakult szenvedéllyel kötik össze?
  4. 3 éves és még szopik. És? Oké, ez az én „hülyeségem”, mert a gyereknek már nincs szüksége rá. A táplálékot beviszi más formában is. Eszik, iszik. De amikor odajön, hogy „fincsi a tejci” és kajánul vigyorog, akkor hogyan is tilthatnám meg számára? A tej finom, és később már nem fog így hozzám bújni, akárki akármit mond. Próbálom ezeket a közös öleléseket elhúzni a végtelenségig, még akkor is, ha számomra ezek sosem jelentettek intim pillanatokat. Sokkal inkább a biztonság tudatát.

Elérkezik az a perc, amikor már ezekre nem lesz szükség, mégis nekem tovább ott kell állnom mellette és terelgetni, fogni a kezét. Emiatt kezdték el most már válaszkésznek nevezni, mert most már megváltoznak az igényei, és most már nekem is változnom kell.

Van egy kép, amilyennek szeretném a fiam.

Szeresse az állatokat, a Földet, legyen környezetvédő és felelősségtudó. Nem szeretném, ha csúnyán beszélne, megalázna másokat, nem szeretném, ha később drogos, alkoholista lenne. És igen, szeretném, ha a jég hátán is megélne.

A pszichológiai olvasmányaim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy ilyenkor jó példát kell látnia, illetve csak szeretnem kell. Emellett pedig ott vannak azok a tulajdonságok, amiket hordozunk a génjeinkben, amiket örököltünk a családunktól. Amikre hajlamosak vagyunk. Viszont arra sem találtam sehol választ, hogy mi van akkor, ha mindennap rossz példát állítanak a gyerek elé? Honnan tudjuk, hogy tudat alatt nem válik olyanná? Mint a nagypapa imádó Kylo Ren? Hiszen nálunk például a lustaság nagy úr, ugyanúgy a számítógép-mániám is. Vagy a türelmetlenségünk…

Egyszer megkaptam erre válaszul, hogy nekem nem való gyerek, és ez a kérdés nem tartozik a kötődő neveléshez. Akkor hová tartozik, ha nem ide? Nem nevelési kérdés az, ha rájövök az itthoni hibákra és nem akarom, hogy a fiam is belesétáljon ugyanabba a csapdákba? Egyszerű lenne a válasz: változtass itthon! Viszont mi van akkor, ha az lehetetlen, mert az elmúlt 30 év beidegződéseit, felfogásait nehezebben töröljük ki, mint ahogy alakítjuk a jövőt? Vagy azoknál, ahol mindennapos a találkozás a kedvenc, de alkoholista, kissé nárcisztikus rokonnal, akire a kicsi példaképként néz fel? Őt hogyan változtassák meg? Távolítsák el? Ne találkozzanak vele? De ha úgy hozta a sors, s mondjuk egy fedél alatt is laknak vele? Nézzék csak úgy nyugodtan végig, hogy a gyerek is alkoholista lesz, mert a tata szerint az jó dolog? 

Ha én látom rosszul, és ez valóban nem tartozik a kötődő nevelés témakörébe, mert ezzel befolyásolni szeretném a gyerekemet, megmondani neki, hogyan is viselkedjen, milyen legyen, akkor a válaszkészséget tekintve rossz úton járok.

És tudjátok, mit? Akkor inkább nem térek le a rossz útról, és folytatom a küzdelmet egyedül is, hogy a fiam „rendes” felnőtt legyen, aki kimeri mutatni az érzéseit, elmeri mondani a gondolatait, mer szeretni, konfrontálódni és kompromisszumot kötni!

Nektek mi a véleményetek a gyereknevelésről? Megmondhatjuk a gyerekünknek, milyen felnőtté váljon? 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Címkék:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Buri says:

    Szia!
    Én azt gondolom, hogy irányt mutathatunk, de meg nem tudjuk mondani, hogy milyen felnőtt legyen. Nekem most 17 éves lesz a fiam, éppen egy nehéz korszakban vagyunk, keresi önmagát, feszegeti a határokat. Hagyom. Nem tehetek mást, nem lehet mindentől megvédeni, de ha elesik, tudja, hogy ott vagyunk, hozzánk jön segítségért. Borzasztóan nehéz végigasszisztálni mindezt, de ha megtettél minden Tőled telhetőt, ha jól “alapoztál”, akkor azt gondolom nincs mitől félni. Azt gondolom, hogy talán a legjobban a következő idézet fejezi ki a lényeget :“A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” (Goethe). Halgass nyugodtan az ösztöneidre, csináldd úgy, ahogy az adott pillanatban szerinted a legjobb!

  2. cvitamin says:

    Egyetértek veled! Megjegyzem (két felnőtt fiam van) sokat számít majd, hogy milyen társra lel a gyermek. Olyanra, aki “felemeli” vagy “visszahúzza” az élet minden területén. Szerencsés vagyok, a családunkban két szeretni való, nagyszerű teremtés került be a két fiunk által. Lányainkként szeretjük őket. Ambiciózusak, intelligensek és két lábbal állnak a földön. A párválasztás nem a szülő “érdeme”, de az általunk kijelölt út bizonyára meghozta a gyümölcsét. Boldog, kiegyensúlyozott családi élete van mindkettőnek és aranyos unokákkal ajándékoztak meg bennünket. Büszkék vagyunk rájuk.

  3. Szia!

    Köszönöm a biztatásod! Goethe szavait teljesen magaménak érzem. De honnan tudom, hogy a gyökerek, amiket adok neki, elég biztosak-e?

  4. Én is remélem, hogy a fiam majd évekkel később, hasonlóan választ magának párt. 🙂 És abban is reménykedek, én is megfelelek az anyósomék elvárásainak, mert én is roppant szerencsés vagyok: jobb anyóst és apóst nem is kívánhatnék. Ők a pótszüleim. 🙂

  5. Azt csak remélni tudod, de az idő majd megmondja. Ha tiszta szívből, elfogadóan, de azért a határokat kijelölve neveled, akkor szerintem nem lehet baj. Nálunk is csak onnan tudom ,hogy jól csináltam (remélhetőleg), hogy megállja a helyét a “világban” (iskolában) tud nemet mondani olyan dolgokra, amik nálunk nem elfogadottak (alkohol, drog) és a bajban tudja, hogy számíthat ránk, nem kell titkolózni,még ha abban a pillatban ki is akadunk, de meg fogjuk oldani együtt. Szerintem ennyi. Ha jó “magot” vetsz, jók lesznek a gyökerek. nehéz, kétségekkel teli út ez, de minden pillanat megéri:-)

  6. Igen, sok múlik a társaságon (barátokon), párválasztáson és ebbe nem szólhatunk bele. Jelenleg még csak bibózó kis kapcsolatok vannak, van köztük szimpatikus és kevésbé szimpatikus lány is, de nem védhetjük meg mindentől őket. Ha jó irányt adtunk a gyerekeinknek előbb/utóbb megtalálja a “megfelelő” párját. Legalábbis én ebben hiszek.
    Örülök, hogy Ti ezt már sikeresen végigcsináltátok, legalább láthatom, hogy bármilyen nehéz is néha, nem szabad feladni, mert a végén minden rendben lesz!

  7. cvitamin says: (előzmény @Viv)

    Azt kívánom, soha nem álljon közétek semmi és senki. Nagy szerencse egy szerető családban élni, főleg a mai zivataros időben.
    Szép, vidám napokat kívánok és jó egészséget!

  8. Köszönöm szépen! 🙂 Viszont hasonló jókat kívánok!
    (A kommenteket külön köszönöm!)


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!