Sub Rosa

EURO 2016 IZLAND-MAGYARORSZÁG – egy nem igazi rajongó szemével

Véget ért az idei EB. Portugália nyert. Az a Portugália, aki nem tudta megverni a magyar csapatot. Mert akármilyen is, úgy igazán, a magyar foci, a stadionépítési mizéria, mégis most volt egy jó magyar válogatottunk. Nem tökéletes, nem a legjobb, de szívvel-lélekkel összetartó, utolsó percig fel nem adó. Mondom ezt úgy, hogy én nem is szeretem a focit. Ennek ellenére rosszabb voltam, mint egy valódi drukker: végig izgultam a meccseket, kiabáltam örömömben, dühömben és még kedvenceim is akadtak. Mint például Király ♥. (Halkan jegyzem csak meg, hogy a Fradi-Haladás meccsen is inkább az utóbbi felé húzott a szívem, annak ellenére, hogy ferencvárosinak kellene lennem.)

A magyar válogatott (Fotó: Index)

Egyébként szerintem kezdetben senki sem gondolta volna, hogy a mi kis országunk is játszani fog az idei Európa Bajnokságon. Hihetetlen nagy meglepetés ért, amikor megvertük a norvégokat. Örültünk, mint majom a farkának: egy csoda volt. Nem volt kérdés, hogy ha kapunk jegyet valamelyik csoportmérkőzésre, összekötjük a nyári vakációnkkal. Eddig a stadionokat jó messzire elkerültem, de ha már adódik egy lehetőség, hogy éppen a hazám kis csapatát nézzem meg, nem hagyom ki. Az, hogy az izlandiak ellenire regisztráltunk, leginkább taktikai kérdés volt. Először úgy álltam hozzá, hogy úgysem fognak kisorsolni, hiszen engem sosem szoktak. Csak februárban a kártyám zárolásakor realizálódott bennem a dolog. Szupi, újra Franciaország! (Nemcsak) a terrorveszély miatt, úgy döntöttünk, hogy egy hosszabb, utazósabb üdülést tervezünk a vidéket járva, nem maradunk egy helyen. Marseille-t úgyis láttuk már, legutóbb Zsebbel a hasamban. 

 

Gyerek nélkül is megy nekünk!

 

Zseb áprilisban töltötte be a 3. életévét, ami alatt én még egy éjszakára sem hagytam magára. Ha esti programunk volt és mással aludt is el, éjjel biztosan hazajöttünk, ő pedig reggel mellettem ébredt. Nem éreztem késztetést arra, hogy nélküle menjünk bárhová is. Egy idő után úgyis nélkülünk akar majd. Viszont most anyum hazajött 10 hétre Magyarországra „unokázni”, ami tökéletes alkalmat biztosított arra, hogy kicsit elszakadjunk egymástól – azaz én tőle. Anyaként sokkal nehezebben engedtem el, mint a gyerek engem. Annyira megszerette Uditot, hogy az már nem is volt gond neki, ha mi nem vagyunk vele, de az annál inkább, ha anyumtól kellett elszakadnia. Első kísérletünk a román út volt, amit ő sokkal jobban viselt, mint én. Mitöbb, telefon és internet nélkül kellett átvészelnem azt a hétvégét… Viszont ezek után nem féltem otthagyni egy teljes hétre, mert tudtam, hogy „nem fog hiányolni”. És képzeljétek, úgy is lett! Az apja csinált neki egy színező-rajzoló füzetecskét, amelybe minden napra lerajzolta, hány nap van még hátra a nyaralásból és mi éppen mit csinálunk. Ugyan Zseb nem színezte ki, nem is rajzolt bele – valahogy még a művészi hajlama nagyon mélyen lappang csak benne –, de azért nézegette, és a képek „izgalmas” részeit a mai napig mutogatja. Vigyázat, polip a vízben!

Részlet Zseb füzetéből

Részlet Zseb füzetéből

 

Magyarok lepték el az olasz autópályát!

 

De még a franciát is. Megszoktam, hogy ha utazunk valahová, biztosan belefutunk egy-két magyarba, de álmomban sem gondoltam, hogy ennyien lesznek. Szlovénián keresztül közelítettük meg Triesztnél az olasz határt, már ott is feltűnt, mennyi autón leng piros-fehér-zöld zászló, mégis igazán akkor esett le a tantusz, mennyi magyar focirajongó utazik délre, amikor órákig araszoltunk az – egyébként megszokott – olaszországi dugóban. Szinte több H-s jelzésű autó álldogált a háromsávos autópályán, mint helyi.

Piros-fehér-zöld zászlót tűztek az előttünk haladó autó hátsó ablakába is.

Piros-fehér-zöld zászlót tűztek az előttünk haladó autó hátsó ablakába is.

A fizetős kapuknál is mi voltunk azok, akik a rendszert nem ismerve a legrövidebb sort kerestük, ami persze nem is jó a mezei turistának: kizárólag a bérletes kapuknál nem álltak autók. Egyszer nekünk is sikerült elnéznünk, amikor éppen egy magyar sofőrt követtünk. Csak ő rutinosabban betolakodott a megfelelő helyre, míg mi ott álltunk bizonytalanul két sor között, miközben feltartottunk egy harmadikat.

 

Hangolódás a NAGY NAPRA!

 

Induláskor 1.500 kilométer állt előttünk. 14 óra alatt jutottunk volna el egyhuzamban Marseille-be, ami ugye inkább tűnik erőltetett menetnek, mint kényelmes gyalog-galoppnak. Emiatt úgy 1000 kilométer után – előfoglalásunk volt – megálltunk egy szállodánál Alessandriában. A városból nem sokat – rendben, semmit sem – láttunk, mert a szállásunk  egy város melletti ipartelep kellős közepén állt. Konferenciahotel volt, aquaparkkal és mozival, de annyira a mellette lévő Michelin gyárra összpontosított, hogy a bejáratuk is közös mellékútról nyílt. Kata szerint nem sokat veszítettünk, nem valami szép város.

Korán le akartunk feküdni, de ha már éppen aznap játszottak az olaszok a svédek ellen, kötelességünknek éreztük, hogy lemenjünk a bárba és mi is szurkoljunk nekik egy pohár sör és prosecco mellett.

Prosecco egy város Trieszt közelében. Temploma 1637-ben épült, mégis a város leginkább a róla elnevezett habzóborról híres. Gyakran szokták az olaszok pezsgőjének nevezni, pedig ég és föld a különbség. A szőlőfajta neve is prosecco, amelyből leginkább száraz pezsgő borokat készítenek.

 

A nagybetűs MÉRKŐZÉS egy nem épp focirajongó szemével

 

A szombat kizárólag a meccsről szólt. Már Nizzában elfogott a fociláz, amikor megláttam az autópálya mellett felhúzott stadiont. A szállásunk Aubagne-ban volt, onnan vonattal mentünk be Marseille-be. Úgy voltunk vele, hogy könnyebben jutunk be tömegközlekedéssel, mint találunk parkolóhelyet. Magunkra öltöttük piros Magyarország feliratú pólónkat, az autót a vasútállomáson hagytuk, és felpréseltük magunkat egy leginkább magyar szurkolókkal teli vonatkocsira. Néhány francia fiatal próbált jó fej lenni a magyarokkal, de viselkedésük sokaknak tűnt inkább provokációnak, mint barátkozásnak.

Éppen ekkor volt a leghidegebb nap a héten: a pulóver alig került le rólam. Igen ám, de én, aki baromira nem követi a focit, nem tudtam, hogy a kék az izlandiak színe. Az árnyalata is megegyezett az ellenfelünk színével! Illetve ha nem is velük kevertek össze, az olaszokkal biztosan. Szóval a Magyarországos pólómon egy izlandi (olasz) kék pulcsi! Senki nem tudta eldönteni rólam, melyik tábort erősítem. ☺

A futballhoz azt mondják, elengedhetetlen a sör. Sokáig az a hír járta, hogy alkoholmentes lesz mind a fanzone, mind a stadion, az utcán meg horrorárban árulják. Engem ez teljesen hidegen hagyott, mert nekem még a szagától is felfordul a gyomrom, de a gyerek apja azért vett magának 6 €-ért egy pohárral az egyik, rögtönzött utcai sörözőben. Az arénában is ennyiért árulták, de ott már valóban alkoholmenteseket kaphattunk (ha a 0.5 % annak számít).

 

Az EB sörös szponzora idén is a Carlsberg és a Kronenbourg volt. Az utóbbi az alkoholmentes, gyümölcsízű Tourtel Twistet forgalmazta, mint az EB hivatalos itala.

 

Marseille-ben 2 óránk volt a kapunyitásig, 4 óránk a meccs kezdetéig. Soknak tűnik, mégis  kevés arra, hogy tömegközlekedéssel megnézzük a város nevezetességeit. Azokat egyébként is láttuk már, inkább el akartunk vegyülni a szurkolók között. Nem volt nehéz, mert már a metróban is magyarul köszöntötték az embereket. S az utcákon is mindenhol piros-fehér, vagy kék felsőket lehetett látni. A szurkolói zónát a plázson alakították ki, amit az aznap lezárt Avenue du Prado kötött össze a Vélodrome Stadionnal. Jó két és fél kilométeres útról van szó. Gondoltuk, hogy ez a pár óra elég lesz, hogy leérjünk a partra, és közelről is megláthassam, sőt megmoshassam a lábam a szeretett tengeremben, ahogy a gyerek apja nevezi.

A partig nem jutottunk el, helyette esküvői fotózást és csokordobást láttunk egy örmény templom előtt. „Jókor, jó helyen”, nevettek a szurkolók, míg én a mennyasszony ruhában gyönyörködtem, s azon fantáziáltam, hogy ha nem így alakul az életem, nekem is… Majd mentünk tovább és Az éjjel soha nem érhet véget Soho Party slágert énekeltük csapatostul a bal oldalon a stadion felé közelítve, míg az izlandiak jobb oldalon csoportosan távolodtak a fanzone felé.

Baloldalt a piros-fehér magyarok, jobb oldalt a kék izlandiak.

Baloldalt a piros-fehér magyarok, jobb oldalt a kék izlandiak.

Természetesen, az időjárásnak meg kellett tréfálnia minket. Előtte is és utána is ragyogó napsütés volt, igazi kánikula. Éppen csak akkor és annyira kezdett rá az eső, hogy bármiféle elázást megelőzve már 3 órakor elindultunk a stadion felé. Gyorsan ettünk még egy pizzaszeletet, bent vettünk egy-egy pohár sört, és elfoglaltuk a helyünket. Imádom a francia férfiakat: sármosak, udvariasak, és segítőkészek. A metrón is készségesen útba igazított egy, majd good luckot kívánt. A szektorunkban is a helyünkre kísértek, megmutatták, melyik szék a miénk. Selfiezni akartunk, de ahogy felálltam, már ott is termett az őr, hogy érdeklődjön, minden rendben van-e. 

Először tartottam attól, hogy mi a jó fenét fogunk csinálni több mint 2 órán keresztül azokon a kényelmetlen, szűk székeken, amiken alig fértünk el, de a hangulat már ott annyira felfokozódott, hogy észre sem vettük, és már kezdődött is a meccs. Énekeltek, szurkoltak, amikor öltönyben megjelentek a sportolóink a pályán az egész nézőtér örömujjongásban tört ki. Magyar részlegen ültünk, éppen azon kapu felett, ahová mindkét gólt rúgták. A szurkolók kedvesek, izgatottak voltak, és még az izlandi gól után sem káromkodtak, pfujoltak, csak letargikussá váltak egy rövid ideig, majd az ultrák újra tapsolva, szép voltot kiabálva biztatták a csapatot.

meccs kezdés_euro2016_izland-magyarország_subrosakifestve_euro2016_subrosasörtartómezek_euro2016_izland-magyarország_subrosaLe Parc Chanot_euro2016_selfie_subrosa
< >

Bevallom őszintén az elején megijedtem az ultráktól, és továbbra is azt vallom, hogy akármilyen jó fejek tudnak lenni, akármilyen összetartók, mégis a tetteik megbotránkoztatók. Mi az, hogy abban az esetben, ha nem felel meg nekik a hely, ahová  jegyet kaptak, átugrálva a kordonokon másokét veszik el? Fizessenek többet, ha jobb helyről akarják nézni, legyenek gyorsabbak a foglalásban, ha már nem jut hely nekik, de azért másokat így eltiporni! És gyerekes családok is az „áldozataik” közé kerültek. A mi részünkön mindenki ölelkezve, mosolyogva várta a meccs kezdetét, amikor hirtelen elindultak az ultránk felénk. Hála az égnek az alattunk lévő szektor volt a cél. Rohamrendőrök jöttek, durranások, paprikaspré, miegymás. Féltem, bújtam, bár azért hangot is adtam a megvetésemnek, mire a gyermekem apja csitított, hogy jobb, ha nem hallják meg. A felfordulásnak gyorsan vége lett, és a végéig nem is akadt fennakadás: a magyar gól után petárdák kerültek elő. Olvastam egy kritikát, ami szerint “milyen odafigyelés volt a franciáknál, ha még a petárdát sem vették észre?” Amennyiben a terrorizmust vesszük alapul, jogosan merülhetett fel a kérdés, mégis számomra inkább a szurkolókat minősítette, mint a rendezőket.

 

A végére egy kis izgalom sem hiányozhatott!

 

Most nem a meccs alatt átélt körömrágásra gondolok, nem az utána jövő eufóriára, amikor a döntetlennek úgy örültünk, mint ha győztünk volna. Nem is arra, hogyan borultunk idegenként egymás nyakába, hogyan csaptuk össze az utcán a kezünket másokéval.

A meccs után még végig sétáltunk a sugárúton, de most sem jutottunk el a fanzone területére. Féltünk, hogy az utolsó vonat is elmegy, mi pedig nem jutunk vissza a szállásra. Közben a nekünk kellő metró lejáratot lezárták. Szerencsére az egyik volunteer megmutatta, hol tudunk mégis lemenni a föld alá (egy utcasaroknyit sem kellett hozzá sétálni). A vonatra sem volt egyszerű felszállni: a kapukat csak indulás előtt pár perccel nyitották ki, addig előtte kellett várakozni. A többi magyar ezen felháborodott, de egy angol-orosz összetűzés után megértettem, miért viselkedtek így a franciák. Nekem semmi gondom nem akadt, csak attól tartottam (szerintem a hőbörgő többiek is), hogy nem férünk fel a vonatra. Miután a kapun átverekedtük magunkat, átnézték a táskánkat, majd felirányítottak minket a kocsi vezetőfülke mögötti, leginkább a kalauzoknak, mozdonyvezetőnek kialakított részére – kicsit elszeparálva a többi utastól.

Az autónk ott állt, ahol hagytuk. Elindultunk a hotelünkhöz, na de hogy találunk oda a koromsötétben, ha már idefelé is kanyarogtunk jobbra-balra, míg megtaláltuk a helyes utat? Valami miatt az autónk nem tölti a GPS-ünket, így estére lemerült, nem számíthattunk rá. A telefonomra ugyan letöltöttem a GPS navigation BE-ON-ROAD applikációt, de hiába írtam be a keresett utca nevét, nem találta. Volt egy kinyomtatott térképünk is a szálloda környékéről, de egy-két helyrajzi nevet kivéve semmi más nem szerepelt rajta. Így fogalmunk sem volt, merre vagyunk, merre menjünk. Ráadásul a városban 3 autópálya is áthaladt, ezért még a felüljárók sem adtak útmutatást.

Eredetileg gyorsan odataláltunk volna, ha az utolsó kanyarban jobbra megyünk, nem balra. Akkor is még, ha nem rontom el a megkérdezést. Mit kérdezzek? Sem az utca, sem a hotel nevét nem ismertem. Legyen Aubagne, onnan csak eljutunk. (Aubagne külvárosában jártunk.) Oké, legyen! Odamentem egy kisbabás családhoz, megkérdeztem, hogyan jutunk vissza Aubagne-ba, illetve mutattam a hiányos térképünket, hogy az lenne a cél. Toute à droite!, válaszolták. Nyugodtan visszaültem az anyósülésre, most már helyén vagyunk: hiszen, ahol balra kanyarodtunk, simán tovább megyünk egyenesen, ahogy tanácsolták. Át is adtam az instrukciókat. A szóban forgó kanyarban mégis elbizonytalanodtam, ahogy megláttam jobbra kiírva, hogy Aubagne. Mi van, ha csak à droit-t mondtak, és a többit én költöttem hozzá? Droit vagy droite, hallottam én a végén a tét? Ráadásul a gyermekem apja is türelmetlen, ideges lett, így nem tudtam, mire hagyatkozzam. A táblát néztem, s rávágtam: menjünk jobbra. Nem kellett volna! Még legalább egy háromnegyed órát köröztünk emiatt a városban, mire megunva egy rendőrautóhoz mentem oda. A biztosúr a kocsi halovány fényében nézegette a térképet, amikor jött két kollégája: úgyis járőrözni készültünk, tudjuk, melyik az, kövessenek minket! Mi szófogadóan a szálloda kapujáig mentünk utánuk. Merci beaucoup! ♥

Azt hittük ezzel vége a megpróbáltatásainknak, de nem! A szobánkban a széf ajtaja nem nyílt ki, pedig benne volt az összes otthagyott értékünk! Elfelejtettük volna a kódot? Az kizárt! Rosszul ütöttük volna be? Kétszer egymás után? Az is kizárt! De akkor mi történt? Újra és újra megpróbáltuk, de a széf ajtaja nem mozdult. Végül már le is tiltotta a próbálkozásainkat. Nem, ez nem vicces, hiszen a pénzünktől kezdve, a kulcsainkig, papírjainkig minden benne! Gyorsan visszabújtam a cipőmbe, és megkerestem a recepcióst: Semmi gond, reggel 8-9 között jön az informatikus, és megnézi. Ránéztem az órámra. Éjjel egy óra volt. Szerettünk volna tovább ágyban maradni, de ezek után nyolc órára mindketten haptákban álltunk. Feleslegesen, mert reggeliig nem kopogtak be hozzánk. Aggodalommal telve újra jeleztem a nappali recepciósnak is, de még be sem fejeztem, megnyugtatott: 8-as szoba? Igen, fel van írva. Nyugodtan reggelizzenek, meg fogják nézni. A svédasztalnál válogattam, már jöttek is, hogy nyitva. Távolból egy számítógép segítségével nyitották ki. Semmi nem tűnt el belőle, sőt, kiderült, hogy mindketten ott hagytuk a jogosítványunkat is. Minek is az, ha rendőri felvezetéssel közlekedünk?

Ljubljana közelében finom a kávé_subrosaMuzzana del Turgnano_subrosa
< >

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!