Sub Rosa

Első nap az óvodában

Fotó: Kenny Lam / Flickr

Fotó: Kenny Lam / Flickr

Szereplők: egy 40 hós, makacs óvodás és egy mozgáskorlátozott, állapotos anya, aki utálja a szabályokat és nyugodtan otthon lehetne a gyerekkel továbbra is.

Összegzés: az óvodás jobban bírta, mint az anya. Utóbbi sokkal jobban elfáradt a délelőtt folyamán.

 

Egy biztos: az óvodai rendszert nem nekem találták ki!

Az első problémát mindjárt már a reggeli korai kelés jelentette. Nagyon sok óvodában a reggel 9 órai érkezés elfogadott, hát nálunk nem! Fél 9-kor zárják a kapukat, és olyankor sem mehetünk 9 után, ha otthon megreggeliztetjük a gyerekeket. 

A fiam első reggel azzal kezdte, hogy ő nem akar menni, nem akar a többi gyerekkel játszani, ő aludni akar. Elbújt, megmakacsolta magát, így már az emeletről is én hoztam le. Lépcsőfokonként lecsúszva. Isteni élmény volt! Főleg, hogy utána a lépcső alá, majd a szekrénybe bújt, csak hagyjam őt békén aludni. Ígértem neki fűt-fát, mire egy dínóért hajlandó volt mégis eljönni velem,

A második probléma a parkolás. A közeli óvoda helyett egy kicsit távolabbit választottam, mert itt nagyobb az udvarrész, többet kint vannak a szabadban. Számomra az óvodának, mint intézménynek, ez az egyetlen pozitívuma, hiszen a játszóterezésekkel örökké hadilábon álltam, így legalább megoldódott. Jobb esetben! Szóval reggel nem lehet késni, a legnagyobb csúcsforgalomban kell megállni – jelenleg – egy olyan helyen, ahol az ingyenes parkolók többségét a metrózók foglalják el. Talán ez később megoldódik, de most még kételkedem benne. Próbálom elintézni – én! -, hogy az állami létesítménynél legyen rokkant parkoló! Bár, amilyen szerencsém lesz, tuti, sosem lesz üres, mert a komplex óvodába hordó fogyatékkal élő gyerekek anyukái mind el fogják foglalni…

Végre, nagy nehézségek árán leparkoltam, be is értünk, cipőből a külső folyosón ki is bújtunk, majd a benti öltözőben felvettük a benti cipellőt. Számomra túlzó ez az óvatosság, de gondolom, számos anyuka megköveteli. Első körben nem vittem benti-kinti ruhát, gondoltam, eljátszik egész nap egy ruhában, de utólag rájöttem, hogy igenis kell neki két váltó. Majd a bentiben viszem, ami kényelmes melegítő lesz, rövid ujjúval, kintre pedig nadrágot cseréltetek vele és kap egy kardigánt, amit egyedül is fel tud venni. Vagy az is lehet, hogy a nadrágba megy, és csak azután öltöztetem át, miután bementek kintről. Így kevesebbet kellene mosnom. Ezt viszont meg kellene beszélnem az óvónőkkel, akiknek nem tudom, hogy van-e arra kapacitásuk, hogy fel is fogják, hogy ez könnyebbség lenne számukra is: egyszer kellene csak a fiammal bajlódniuk.

A reggeli egy kis sajtos párizsis, vajas kenyér volt, hozzá tej vagy víz. Muszáj belőle enni legalább egy falatot! Nekünk ilyen téren szerencsénk volt első körben, hiszen a fiamnak minden annyira új volt, hogy szó nélkül csinálta azt, amit mondtak neki.

És itt jön, ami egyáltalán nem tetszik a rendszerben

Az óvónők kedvesek, aranyosak, imádják a gyerekeket, mégis úgy érzem túlságosan parancsoló, utasító az egész. Hiányzik a magyarázat, mindig az van, amit az óvónő mond. Értem én, hogy huszonvalahány kisgyereket valahogy kordában kell tartaniuk, hiszen összesen hárman vannak a feladatra, de ha az elején sem mondják el, hogy az autóval csak a szőnyegen játszhatnak, akkor miért csodálkoznak, ha leszaladgálnak velük? Vagy ha nem mutatják meg, hol minek van a helye, akkor miért várják el, hogy el is pakolják az előszedett játékokat? Az egyik előveszi, a másik játszik vele, a harmadiknak kellene visszatennie. Persze, ez még csak az első nap volt (a számunkra, a többiek már 4 napja járnak), és mindenkinek új a helyzetet. Csak volt egy olyan érzésem, hogy már most elfáradtak a kicsiktől. Tudom, vissza kell szokniuk a fegyelmezett nagycsoportosokról az örökmozgó kiscsoportosokra, de én felnőtt fejjel utálom a fegyelmezettséget. S amikor az első héten azt hallom egy óvodapedagógustól, hogy ez  merő hiszti, akkor a szívem szakad meg! Főleg azért, mert számos szakirodalom szól arról, hogy hiszti nem más, mint “az éretlenség jele és a gyermek ilyenkor nem “rosszalkodik”, hanem valódi kínzó érzésektől szenved.”* És ha ezt egy óvónő nem veszi figyelembe, akkor ott már gond van. Szerencsére, a csoportban türelmesek velük, mégis azt láttam, hogy nem eléggé. Legalábbis én teljesen más oldalról közelíteném meg a dolgokat. 

A tízórai alma volt. A legtöbb gyerek szereti az almát, a fiam különösen. Ő evett a legtöbbet belőle. Türelmesen, csendesen jelentkezett értük. Néha már én szóltam, hogy vegyék észre, mert szeretne még kérni. Sajnos ekkor is hallottam olyan szót, amit egy gyereknél nem szeretek, ha használnak: okos és nagy. Kiakadok attól a mondattól, hogy okosan, szépen tedd, csináld ezt vagy azt!  Remélem, az elmúlt három évi anyai hatásom erősebb lesz, mint az óvodai ódivatú nevelési technikák. Mert ilyet itthon maximum az idősebb korosztálytól hallhatott, akiket szintén kijavítottam. 

Az udvari játék egy hosszadalmas procedúrával kezdődik. Átöltözni, cipőt cserélni. Mindenbe bele kell tenni a gyerek jelét, hogy felismerhessék. Ráadásul minden háznál más a szokás, és egy anyukának, aki alig lát bele a napi teendőkbe, nagyon nehéz úgy gondolkodnia, mint az ott dolgozóknak, akik kicsit lehetnének rugalmasak. Oké, emlékezetembe vésem, hogy huszonvalahány gyerek mellett azért ez szépen hangzik, de nem mindig megy! Kint már szabadabbak, mint a kiscsikók. Mivel az udvart két csoport használja, fel van osztva, amit előre elfelejtettek közölni. Akkor jegyezték meg, hogy a fától nem mehetnek tovább, amikor már a túloldalon szaladgáltak. Kicsit kommunikációs hibának érzem…

Az egész mégsem lehet annyira rossz, ha a fiam már az első nap  ott akart maradni ebéd után is. Igaz, kizárólag játszani akart, és amikor meghallotta, hogy aludnia kell, ha marad, fel is pattant, és szó nélkül jött velem. Gondolom a délelőtt egy nagy játék volt számára, itthon tovább folytatta, alig fáradt el attól, ami az oviban zajlott. Én sokkal inkább: hazaérve ki is dőltem.

Este azt mondta, hogy oké, holnap is megyünk! 

Azért félő, hogy nálunk is lesznek gondok. Ha megmakacsolja magát, azzal úgy láttam az óvónők sem tudnak mit kezdeni. Lesz még vele bajunk, mondta is az egyik rá. Mert a türelem ilyen téren nem – lehet? – az eszközük. Pedig nálunk az az egy, ami beválik.  

Mindezek ellenére, továbbra is fenntartom azt az állításom, hogy aki kitalálta az óvodai rendszert, jól fenéken kellene billenteni!

*Forrás: Medveczky Kata.hu

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. P Kata says:

    Szerintem az a gond az itthoni óvodarendszerrel, hogy még mindig úgy 1970-80 körül tartanak, ami a módszereiket illeti… Meg ez a reggel fél9re kötelező beérkezés egy vicc, valóságos kínzás. Már elég régen jártam oviba, de arra emlékszem, hogy a miénk nagyon rugalmas volt ilyen téren már a 80as években is. Az óvónéniket nagyon szerettem, meg a 3ból 2 dadust is – csak egy nemszeretem dadusom akadt, akit utáltam, mert folyton belémerőltette a reggelit… azóta sem bírom megenni a túrósbatyut, hála a “drága” Zs.néninek…

    Kitartás, bele fogtok rázódni és az ovi csak pár év!

  2. A beérkezés az röhej. Persze, az iskola még ennél is kib…. bocsánat. Én még dolgozni is fél 9-9 között jártam, pedig felnőtt nő voltam. Zseb úgy néz ki, szereti, ma már másfél órára magára is hagytam, holnap már egész délelőttre. Egy pillanatig sem sírt. Utána kaptam egy boldog ölelést, amikor meglátott. Azt mondja, hogy megy oviba, de reggel az ébresztőnél sír, hogy még aludni akar. Pedig 9 felé ágyban van.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!