Sub Rosa

Balekok gyűrűje, avagy hogyan lett helyettem a Szajna menyasszony?

Párizsban jártunk még az ősz előtt.

Ha nem is minden lány álma, de az enyém biztosan, hogy egy olyan romantikus helyen kérjék meg a kezem, mint a szerelem városa. Legutóbbi párizsi kiruccanásunk alkalmából a romantikus hangulat meg is volt, a szeretett férfi is, sőt még egy karikagyűrű is képbe került. A lánykérés persze szimplán rózsaszín álom maradt, a romantikát is gyakran elnyomta az utcák orrfacsaró bűze, de kétségtelenül a szóban forgó fiatalemberünk kezében ott virított egy jegygyűrű. Na, de mégis hogyan?!

A Szajna parton andalogtunk éppen…

…szép komótosan, hiszen a 14 hetes magzat a hasamban óvatosságra intett minket. A szokásos városnézés irama helyett csak úgy bandukoltunk, magunkba szívtuk a francia atmoszférát, élveztük az év utolsó igazi jó idejét, hallgattuk a folyó hullámzását mellettünk, a kerékpárok zakatolását a macskaköveken.

Egyszer csak valami megcsillant előttünk.

A történetünk alakulása szempontjából ugyan lényeges lenne, de így utólag fogalmam sincs, hogy a párom is észrevette-e, sőt azt sem, hogy már korábban ott volt-e, vagy éppen akkor esett-e oda. Csak futólag tudatosult bennem, hogy egy karikagyűrű hever a földön. Túlságosan váratlanul ért, így nem is foglalkoztam vele igazán, bár azért felnéztem, hátha az előbb mellettünk elhaladó, öltönyös kerékpáros hagyta-e el. Viszont a férfi jóval előttünk járt már. Ha utána kiáltottam volna, sem hallotta volna meg. Egyébként is egy hajléktalan megelőzött: elvileg ő is akkor ért oda, s vette észre. Ő rutinosabban gyorsan felvette. Közben láttam a férfi vidám tekintetét, ahogy megkaparintotta az ékszert. Nem voltam biztos abban, hogy a kerékpáros ejtette-e le, így nem is foglalkoztam a hajléktalannal. Rámosolyogtam: szegénynek legalább van egy szép napja! Volt egy olyan gyanúm, hogy elkapta a pillantásom, s viszonozta a mosolyom.

Alig haladtunk el mellette, amikor utánunk szólt:

– Monsieur, várjanak!

Megfordultunk, mire a rongyos ruhákba bújt, bozontos hajú, piszkos körmű férfi ott állt közvetlenül mellettünk, és az aranygyűrűt mutatta.

– Most találtam, de az én ujjamra nem jó… – húzta fel a gyűrűsujjára, amire valóban szűk volt. – Parancsoljon, tartsák meg maguk!

És ezzel a párom kezébe nyomta. Összenéztünk, nem nagyon értettük a dolgot. Hirtelen eszünkbe sem jutott, hogy egy aranyékszert nem csak hordani lehet, hanem pénzért tenni. Mondjuk, ha zálogházba adta volna, pénzt kapott volna érte, amin egy koldus legalább néhány napig nem éhezik. Ettől eltekintve sem akartuk elfogadni, vissza akartuk adni: nem a miénk, és nem is mi hagytuk el.

– Tartsák csak meg, nekem minek? – sózta ránk, mire végül megköszöntük, a férfi pedig elindult az ellenkező irányba.

Mi viszont nem tudtunk tovább haladni, mert a férfi megint visszafordult:

– Elnézést, tudnának adni egy kis pénzt? Egy kávéra, szendvicsre?

Igen, adtunk. A párom benyúlt a zsebébe, és ami a kezébe akadt apró, odaadta. Ugyan a férfi megjegyezte, hogy ebből még egy kávé sem telik ki, nemhogy szendvics, és igazán adhatnánk neki többet, de ennyi volt nálunk összesen. Sőt átszámítva magyar forintba az a pár € több, mint amennyit csak úgy odaadnánk egy utcai koldusnak. S ne felejtsük: nem a gyűrűért fizettünk!

Nem minden arany, ami fénylik…

Ahogy kettesben maradtunk, kezdtük megvizsgálni az ékszert.

Szerinted igazi? – kérdezte tőlem a párom.

Nem tudtam volna megmondani. A színe nem a megszokott sárga volt, viszont a belsejében ott volt az 585-ös jelzés és egy fémjel (ha az volt…).

gyuru_subrosa

Az ominózus gyűrű. A jelzéseket elfelejtettem lefotózni.

Mindkettőnket egyformán foglalkoztatott a gyűrű valódisága. Nem bírtam ki hazáig, amint találtam egy ékszerészt, bementem és rákérdeztem.

Sajnálom, de nem! – válaszolta az eladó hölgy. – Aranyhoz képest nagyon könnyű. Hamisítvány. Sajnálom!

És ekkor mesélte el, hogy Párizsban ez most a trendi módszer a hiszékeny turisták kifosztására.

Általában jól ápolt, ám rongyosabb ruhákba öltözött nők szokták bevetni ezt a trükköt. A kiszemelt áldozat előtt „találnak” egy gyűrűt, és persze mint becsületes megtaláló már nyújtja is át, hogy visszaadja. Általában a turisták persze elutasítják és haladnának is tovább, de a megtaláló bizonygatva feltartja őket, hogy valódi arany, és milyen jól mutatna valamelyikük ujján. Odaadja, csak hálálják meg egy kevéske euróval. Ilyenkor nem csekély összeget kérnek, volt olyan, aki 50-60 eurónál kezdte az alkudozást, és a többszörösen is becsapott turista végül boldogan állapította meg, hogy potom 10 €-ért szerzett egy aranygyűrűt. Persze ilyenkor később mindig kiderült, hogy valójában egy filléreket sem érő rézgyűrűről van szó. Sőt mi több, emellett gyakran ki is fosztják őket.

 

Szerinted ő ejtette le? Át akart verni minket? – kérdezte a sztorit megismerve a párom.

Valószínűleg, de a szívem mélyén nem hiszem. Nem a gyűrűért kért pénzt, hanem utána fordult vissza, hogy meghívnánk-e egy uzsonnára. Csak néhány „petákot” kért (ami ugyan forintban több ezernek is megfelelt volna). Ennyit pedig nem sajnálok egy éhező hajléktalantól.

Később mégis felmerült bennem, hogy ha ott akkor átlátom a helyzetet, egy centet sem kap, és nem csak azért, mert becsapott minket.

Utolsó esténken a Latin negyedben vacsoráztunk. Este kilenc óra felé indultunk vissza a szállásunkra. Ekkorra már besötétedett, de az egymásba nyíló éttermekkel teli utcák fényárban úsztak, s hemzsegtek rajtuk a turisták, a bulizó fiatalok, az utcai zenészek.

Itt ebben a tömegben láttam meg azt, amitől azóta is gombóc van a torkomban és könnycsepp ül a szemem sarkában.

Ebben a zsivajban ült némán, szomorúan a járdaszegélyen egy kolduló anya. Mellette egy gyönyörű, fürtös hajú, ártatlan tekintetű 3-4 éves kislány próbált elaludni. Ágyául egy vékony szövésű rongydarab szolgált, míg párnának a járdaszegélyt használta. Kicsit még fészkelődött, ki-kinyitogatta szemeit, s álmosan figyelte a mellette elhaladó embereket. Senki sem vette észre… Néhány méterrel arrébb ifjú suhancok táncoltak, tinédzserek gyülekeztek az esti buliba, de egyikük sem vett róla tudomást. Mintha az a kisgyermek nem is létezett volna a világ számára.

Benyúltunk a zsebünkbe, és ekkor mart a szívünkbe, hogy egy valószínűleg alkoholista, álszent férfinek segítettünk élelmet, de inkább alkoholt venni, ennek az ártatlan kis léleknek pedig már nem tudunk. Persze az más kérdés, hogy az anyja mire költötte volna azt a pénzt, s ebből egyáltalán profitált volna-e a kicsike lány, aki annyi idős lehetett, mint a fiam.

Tudjátok,  c’est la vie…

A gyűrű egyébként ezek után a Szajnában végezte egy-egy kívánság kíséretében.

szajna_muveszetek-hidja_subrosa

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!