Sub Rosa

Kereszttűzben – őszintén és nyíltan!

Fotó: journalism.co.uk / Pinterest

Fotó: journalism.co.uk / Pinterest

 

A magyar blogok – szerintem – legnagyobb összetartó közössége a MBBK. Alapítója, Suz’n nem csak figyelemmel kíséri a mára már 1638 tagra bővült „kis” csapatot, hanem különböző ötletekkel aktivitásra is sarkalja őket. Az egyik ilyen játéka a NAP BLOGGERE. Minden egyes nap van egy blogger, akitől bármit kérdezni lehet, és ő szíves-örömest válaszol is a legkülönfélébb kérdésekre is. A héten rám került a sor, és a többi blogger, engem állított keresztűzbe. 🙂


Nézzük a pontos kérdéseket és az őszinte válaszaimat:

 

András, az Élményképek bloggere, a következő igencsak fontos kérdést tette fel a számomra:

Három és fél év után még mindig úgy érzed, hogy megérte gyereket vállalni? Ha igen, mi a legjobb benne?

Ehhez első körben érdemes tudni, hogy mindig is furcsa szemlélettel néztem a világra. Vannak álmaim, vágyaim, céljaim. Az álmok sosem teljesülnek: sosem találkozom álmaim hercegével (nem is létezik, csak a mesében), sosem fogok magas sarkúban rohangálni, sosem fogok tudni egyedül, segítség nélkül mozgólépcsőzni. A vágyakra törekszem, hogy egyszer célok legyenek, de még nagyon messze állok tőlük. Szeretném egy jó menő újságnál dolgozni… Persze, nem elérhetetlen, de most, hogy terhes vagyok, három évig tuti, nem is fogok a gyerekek mellett jelentkezni egy álláshirdetésre sem. A célok pedig a megvalósulandó dolgok. Vettem egy fényképezőgépet, ideje megtanulnom használni. A Beülős blogomat annyira felfejleszteni, hogy hozzon is valamicskét a konyhára. 

Kicsit messziről indítottam, de a gyerekkérdéshez tudni kell, hogy én sosem akartam anya lenni. Gazdag nagynéni, aki elkényezteti a barátnői csemetéit, igen, de hogy sajátot, na nem! Céljaim mindig voltak az egyetemig. Még a férjhez menés is szerepelt a vágyaim rejtett zugában, de a gyerek nem. Sőt, az álmaimban sem! Az egyetemen rájöttem, hogy az élet nem olyan, amilyennek én tiniként elképzeltem, ezért kicsit elvesztem. Nem találtam olyan célt, ami úgymond értelmet adott volna az életemnek. Aztán belecsöppentem ebbe a kapcsolatba, és jött a tavasz, a hormonális dömpinggel együtt az anyaság gondolata. Akkor még nem tudtam, mit is jelent mindez. Csak vágytam rá. Nagyon. Két évre rá teherbe estem, akkor már nem vágy volt, hanem cél, hiszen nem volt visszaút. Állapotosan még nem éreztem magam annak (most sem kétgyermekes anyának), de most az volt a feladatom, hogy anyává érjek.

Megszületett Zseb, és abban a pillanatban, ahogy a kórházi ágyon rám nézett, éreztem, hogy most értem én révbe, ezért kellett ennyit küzdenem, hogy ide eljuthassak, és életet adhassak ennek a pici babának. Ez az érzés persze azóta kicsit elhalványult, hiszen Zseb nő, önálló személy, én meg valahol megint keresem önmagam – de nem annyira kétségbeesetten, hiszen tudom, hogy az én életemben most már van egy örök feladat: a fiaim támasza vagyok.

A legjobb az egészben, talán az, hogy érzem, van egy személy, aki tényleg őszintén, teljes elfogadással, olyannak szeret, amilyen vagyok

Anita, Zarándi túrák bloggere, kicsit provokatív kérdést tett fel:

 Súlyos beteg babát vállalnál-e, ha az orvosok megmondják előre és biztosra, hogy beteg lesz?

Én igen, amennyiben nem az derülne ki, hogy életképtelen szülés után (pár órán belül meghalna). Zseb születése előtt egyetlen kívánságom (álmom) volt: kislányom legyen! Attól a mondattól, hogy mindegy az, csak egészséges legyen, falra másztam, mert nem értettem. Miért fontos, hogy egészséges, hiszen bármilyen testi adottságával tudom szeretni? Nekem sem okozott túlságosan nagy gondot a másságom, neki sem fog. Csak kislány legyen! Erre lett két fiam, amiért ugyanúgy hálát adok az égnek, és rájöttem, nekem sokkal inkább való a fiús anyuka szerep.

A betegség kérdésére is Zseb világított rá. A kórházi hallásvizsgálaton azt mondták, hogy 50% esély van arra, hogy nem hall az egyik fülére. Ez nem jelent semmit, maximum annyiban korlátozza az életét, hogy nem lehet vadászpilóta, buszsofőr, stb. És itt mondták ki nekem a kulcsszót: korlátozás. Első körben persze bűntudatom lett, hogy hangoztattam, nekem nyugodtan lehet sérült gyerekem, csak lány legyen. Szóval miattam lett hallássérült! Második körben meg rájöttem, hogy itt nem az a kérdés, én mennyire fogom szeretni, hanem hogy ha ő vadászpilóta szeretne lenni, akkor emiatt nem lehet. És én azt akarom (tényleg akarom!), hogy bármit megkapjon, elérjen az életben, amire ő igazán vágyik. Emiatt Babónál most már valóban hittel mondom én is, hogy egy a lényeg: egészséges legyen!

A Táltosparipa bloggere, Mónika, szuper kérdései:

Mik a te erőforrásaid az anyaságodban, a nőiségedben? Honnan merítesz erőt? Mindig van-e elegendő?

Nem gondolkodtam még el ezen, de szerintem az érzelmeim. Túlságosan (előre leszögezem: nem vagyok bipoláris) az érzelmeim irányítják a tetteimet: hiába tudom, hogy az eszem mit súg, én biztosan a szívemre hallgatok. Emellett makacs vagyok. Ha valamit a fejembe veszek, azt elérem, végrehajtom. Nincs számomra lehetetlen (oké, van, de a felismerés, mindig traumaként ér 😉 ). Eléggé pozitív beállítottságú is vagyok, szinte mindenben meglátom a jót, a szépet, ami erőt ad. Mindig azt mondom, hogy ha szomorú valaki, csak menjen ki a szabadba és nézzen fel az égre, vagy nézzen le a lába elé. Amint meglátja, milyen csoda is veszi körül, a fájdalma mindjárt eltörpül. Persze, a bánat, a kétségbeesés, a kételyek mind-mind padlóra tudnak juttatni, amikor a fejemet verem a falba a tehetetlenségtől, a dühtől. Ilyenkor zokogok, „hisztizek”, nem gondolkodom, helyette inkább egyre mélyebbre pörgetem magam. Szerencsére azért egy idő után mindig eszembe jut valami totál ostobaság, őrültség, vagy teljesen más dolog, amin nevethetek, így a hullámvasúton elindulhatok felfelé. Én vagyok az, aki tökéletesen tud egyszerre sírni és nevetni.

Nőiség? Az nálam mindig nehéz kérdés. Totál nő vagyok – minden téren. Engem a feministák lenéznek, mert nem állok ki a női egyenjogúság mellett. Oké, én is azt vallom, hogy egyenrangúak vagyunk, de hozzáteszem, hogy különbözőek. Mégis… Akkor érezném magam nőnek, ha mások szemében is azt látnám, hogy nem csak egy haver vagyok, egy személy a tömegből, egy anya, hanem tényleg nő. Vonzó, szexi, meghódítandó. Tudom, így hülyeség, de ez az érzés mindig hiányzott az életemből, így egyszer igazán jó lenne átélni. Persze, külön örülnék, ha egy bizonyos személy által, de arról már rég letehettem…

Ági, a Csak csináld! Magadért! bloggere, rátapintott a lényegre:

Mi a kedvenc programod/játékod a gyerkőccel? Mi a legnagyobb félelmed? Meg mered fogalmazni, leírni? Mennyire gondolkodsz előre? Ez jó vagy sem szerinted?

Furcsán fog hangzani, de imádok vele mosni. Igaz, nálunk nincs olyan nap, hogy ne kellene (ezen van a hangsúly) bekapcsolni a mosógépet, ilyenkor jön és segít. Én válogatom, ő dobálja bele a ruhát a gépbe. Én kiöntöm a mosóport, öblítőt, ő beleönti a tartályba. Teregetésnél ő szedi ki a ruhákat, én csipeszelek. Igazi munkamegosztás 🙂 Emellett már alig várom, hogy társasjátékozhassak vele. Most kapott névnapjára egy 32 darabos puzzle-t, azzal játszunk közösen. Nekem felüdülés, mert míg nem volt gyerek (még terhesen is) 5000 darabosakat raktam ki. A falunkon most is van 2 puzzle, mint kép. Szépek, és büszkék is vagyok rájuk 😉

A legnagyobb félelmembe nem is akarok belegondolni, nemhogy leírni! Fúj, tűnés! Viszont a másik, amitől rettegek (és ez az elsőnek a megfogalmazása is), hogy elveszítem. Beleőrülnék. Valamelyik nap voltunk a Corvinban, és éppen a Belfritnél fizettem. Ott állt mellettem, de mire előkapartam a hitelkártyám és visszanéztem rá, eltűnt. Szó szerint. Sehol se láttam. Azt se tudtam, mit csináljak. Megkérdeztem a mögöttem állókat, azok valamerre mutattak, de én továbbra sem vettem észre. Fogalmam sem volt, merre menjek, mit tegyek. Már a hajamat téptem és a közelben járkáltam, hátha csak elbújt, ha már annyira szeret bújócskázni, amikor utolsó épkézláb gondolatomra, elindultam, megkeresni a barátnőmet, aki elment asztalt foglalni. Hát, ott ült mellette Zseb is, mint aki jól végezte a dolgát. Észrevette őt, tudta, hogy  együtt vagyunk, így jó fiúként odament hozzájuk, és helyet foglalt. Megkönnyebbültem, le se csesztem igazán, de a szívem továbbra is úgy dobogott, hogy majd’ kiesett.

Semennyire nem gondolkodom előre. Azt nem tudom, hogy jó-e, de úgy érzem, minek? Ki tudja, mit hoz a jövő, inkább élvezzük ki a jelen boldogságát. Egyébként is káoszmániás vagyok. Szeretem a változatosságot, azt, hogy kiszámíthatatlan a sorsunk. Zsebnél sem tudtam kialakítani semmilyen rendszert. Ez mondjuk meglátszik a viselkedésében, néha nem tudja, hová tenni a dolgokat, ettől függetlenül azt látom, hogy így ő is nyitottabb az új dolgok felé. Nem ragaszkodik semmihez úgy, hogy abból gond támadna, ha másképp jön össze. 

Enikő, a Tündérkeresztanyád:

Engem az érdekelne, ha nem az anyaságban teljesednél ki, akkor mit csinálnál, amiről úgy érzed, teljes szívvel és erőbedobással tudnád csinálni?

Bevallom őszintén ezzel a kérdéssel megfogtak. Fogalmam sincs. Főleg azért, mert előtte úgy igazán nem találtam a helyem. Nem mintha most meglenne, de ahogy a mellettem ülő, vigyorgó fiúra nézek hihetetlen boldogság fog el. Talán az írás az, amiben a legboldogabb vagyok, de az idő rávilágított, hogy hiába csinálom teljes szívvel, valahogy a teljes erőbedobás itt is hiányzik. Túl sok gát van bennem, amit le kellene küzdenem hozzá. Mindig azt érzem, hogy hiányzik még valami. Hiába teszek meg mindent érte (és ez mindennel így van), valami plusz kellene hozzá, amit meg se tudok fogalmazni. De van még 3 évem, hogy kitaláljam, mit kezdek az életemmel, miután kirepülnek a kicsik a szárnyaim alól. 🙂

Ildikó (The world of Ildiko) is igen fontos kérdéskört vetett fel:

Én arra kérdeznék rá, hogy van-e ‘én’ időd. Egy délután vagy reggel vagy este a héten vagy a hónapban, ami csak rólad szól, csak a tiéd. Ha nincs, akkor miért nem igényled ezt? Vagy ha igényled és nincs, akkor miért? Szerinted egy nőnek csak azért mert anya IS, nem jár idő, ami csak róla szól avagy nem is igényli, mert már anya és ezzel megváltozott minden? Mit gondolsz arról, hogy egy nő nem csak anya és igenis szüksége van az ‘én’ időre, ami csak az övé, róla szól, nem az anyáról akivé vált, a gyerkőcökről, férjről a vonatkozásokról, hanem a nőről?

Van, anyum szerint túl sok is. Általában reggel, amikor a gyerek apja már elment munkába, Zseb pedig még alszik. Olyankor szoktam filmet nézni, vagy blogolni, attól függően, mennyire vagyok fáradt. Ilyenkor pihenek. S most lehet irigykedni, mert ilyenkor 2-3 órát is kapok rá. Ovi idején max. félóra, hiszen akkor nekünk is kelni kell, indulni, de az is elég, hogy megigyam a reggeli tejeskávémat, Facebookozzam egy kicsit, majd belevessem magam a napba. Emiatt is idegenkedtem a legjobban az ovitól. A legértékesebb időmtől foszt meg. 😉

A családomban nagy vita ez, mert én első körben nő vagyok, és csak utána anya. Ez nem azt jelenti, hogy a fiam háttérbe van szorítva, hanem azt, hogy ha én nem vagyok boldog, akkor őt sem tudom azzal a nyugalommal nevelni, amire szüksége van. És ahhoz, hogy én boldog, kiegyensúlyozott legyek, meg kell lennie annak a kiegyensúlyozottságnak, amit csak azzal érek el, ha az én igényeimet is kielégítem. Anyumat tartom a világ legjobb anyukájának, de megtanított, hogy akármilyen is leszek, ne legyek mártíranyuka, aki feláldozza önmagát a gyereknevelés oltárán. Azt később úgyis a gyerek(ek) szívja(ák) meg…

Andrea, Simply Wifely, kérdése igencsak beletrafált:

Engem az érdekelne, hogy a meg nem értő rokonság és ismeretségi kor mit szólt a ”Meg sem lepődtem, hogy véres a bugyim’‘ cikked után! Remélem felnyitottál néhány szemet és jól elszégyelltek magukat!

Ha követtek a Facebookon, akkor sokáig kitűzve olvashattátok a következőt:

Drága olvasóim! Amennyiben hozzáfűznivalótok van a posztjaimhoz, kérlek titeket, hogy engem keressetek meg (ott van az összes elérhetőségem), és ne a családomat zaklassátok vele! Nyugodtan lehet negatív kritikát is írni, meghallgatom, de nem ígérem, hogy megfogadom. Miért? Mert a visszajelzések azt mutatják, hogy a hasonló cipőben járó anyukáknak még ilyen szabad szájúan, nyíltan, részletesen leírva a dolgokat segítek! Hiszen látják, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal, és mire számíthatnak egy orvosi vizsgálat során. Nekem pedig ez számít!
Anita, a Zarándi túrák blog írója a következőt üzeni a kritikusoknak: “A “kedves” ismerősöket …
Mindenki befejezheti magának a mondatot ízlése szerint. Sajnos, mindenkinek vannak olyan ismerősei, akikkel jobb esetben nem találni a közös hangot, rosszabb esetben pletykát indítanak rólunk, rosszindulatúan állnak hozzánk. Legrémesebb verzió, ha rokonról van szó és a család egészével vagy egy részével kapcsolatban áll és minden az adott környezetben rossznak tűnő lépésről tájékoztatja a családot esetleg még ki is színezve.
A legfontosabb, hogy ne foglalkozzunk az ilyen emberekkel és a véleményükkel. Felesleges idegeskedni rajtuk, úgyis találnak hibát a tetteinkben, amit “kedvesen” az orrunk alá dörgölhetnek vagy épp valamelyik nekünk fontos személynél elkároghatnak. Ha tudatosan állunk az ilyen eseményekhez és nem kapjuk fel a vizet, nem vágja tönkre a napunkat, akkor higgadtan elmagyarázhatjuk párunknak, családtagjainknak, barátainknak, hogy mi a valós helyzet.
A legjobb persze az lenne, ha az ilyen illetőket ki lehetne iktatni az életünkből, de nem mindig lehet a kommunikációs csatornákat elvágni. Vagy túl közeli ismerőse valakinek, aki fontos nekünk, vagy pedig rendszeresen összeakadunk vele és nem lehet elkerülni a találkozásokat. Lelkileg készüljünk a címbeli mondat befejezésére…” Én csak annyit tennék hozzá, hogy ha kérhetem, ne a hátam mögött beszéljenek ki, hanem nyugodtan mondják el nekem a véleményüket! Illettve hagyják békén a közvetlen családom!

Vicces, leginkább az én szememet nyitották fel azzal, hogy az olvasóim szerint ezzel a cikkel nagyon kitárulkoztam s intim dolgokat árultam el magamról. A legrosszabbul az esett, hogy ezt nem nekem mondták, hanem a nagyimnak. Az elérhetőségemet sok helyen megtalálják, már egyáltalán nem rejtegetem magam, a nagyim meg nem is igen olvassa a blogom. Szóval sejthetitek, hogy mennyire rosszul érintette, amikor közölték vele, hogy közönséges vagyok. Aztán sok anyától pozitív visszajelzést kaptam, hogy az írásomtól megnyugodtak, ők is hasonló helyzetben voltak, és jó volt olvasni, és csak így tovább. Hála az égnek, nem kellett több ilyen írást írnom, mert Babó most már kényelmesen elhelyezkedett a hasamban, jól vagyunk, mindketten.

Zsuzsa, az Egy egészségesebb élet bloggere, több olyan kérdést tett fel, amely a mostani eseményekre hajaz:

Mennyire kényezteted/kényeztetitek el a Fiatokat? Vannak-e különbségek a nevelési elveket illetően a Párod és Közötted? Ha igen, ezeket hogyan kezelitek? És még egy kérdés: Azok a szegény, szerencsétlen apák!… című bejegyzésednek volt-e otthon visszhangja?

Gondolom nagyon. 🙂 Bár őszinte leszek, nem tudom, hogy mit nevezünk elkényeztetésnek? Amikor odafigyelünk az igényeire? Amikor azt csináljuk, amit ő akar? Amikor nem mondunk neki soha nemet? Amikor mindent megveszünk neki?

Odafigyelek az igényeire, és próbálom úgy alakítani az eseményeket, hogy teljesüljön mindaz, amit szeretne, amitől jól érzi magát. Sokat mondok neki nemet, de azt sosem, hogy ezt vagy azt nem szabad, nem lehet! Ó, hogy ezzel nem tiltok meg neki semmit? Dehogynem! A konnektort kerüljük, mert megráz az áram. A konnektorokba csak apa és anya dughatja be a porszívót, illetve egyéb dugókat, te kizárólag a konyhai hosszabbítót használhatod. És vicces, ezekre mindig odafigyel, de alig használta a dackorszakában a nem szót. Sokkal többet lehetett tőle azt hallani, hogy igen, mint hogy nem.

Az apja sokkal inkább parancsolóbb, mint én. De ez nem jelenti azt, hogy szigorúbb is! Én néha agresszivitást vélek felfedezni a hangjában, és ebből van nálunk vita. Ezt leszámítva, ha ő fegyelmezi, én próbálok nem beleszólni, illetve ha köztünk van egy bizonyos erőviszonyi harc, akkor ő hagyja ránk. És ezt valljuk a többi felnőttel kapcsolatban is: vannak annyira értelmesek, hogy a szülők nélkül le tudják játszani a saját meccsüket egy három és félévessel.

Utolsó kérdésre a válasz, hogy nem. Olvasta és ennyi. Sajnos…

Az utolsó kérdés Krisz Nádasitól jött:

Mi az, amiről nincs véleményed?

Vicces, de megkérdeztem erről a gyerek apját, hogy van-e olyan, amiről nincs. 🙂

A politikáról mindenképp! Meg, ha valamihez nem értek, próbálok bölcsen csendben maradni. Egyébként nagyon befolyásolható vagyok, a véleményeim is gyakran változnak, éppen attól függően, milyen impulzusokat kapok. Lehet, ettől nem vagyok megbízható, de az biztos, hogy ha valamit mondok, abban akkor őszintén hiszek is. Viszont szerintem az, hogy változik a hozzáállásom abban mégiscsak jó, hogy ha tévedek, azt ténylegesen elismerem.

 

Köszönöm a kérdéseket! Hálás vagyok, hogy megtiszteltetek vele! Remélem, tetszettek nektek a válaszaim is!

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Arnold Berek says:

    “Vonzó, szexi, meghódítandó. Tudom, így hülyeség, de ez az érzés mindig hiányzott az életemből, így egyszer igazán jó lenne átélni.”

    Khmm…


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!