Sub Rosa

Az idei év tapló díj nyertese: akin kifogtak a piktogramok

Azért valahol vicces, hogy 12 éve élek nagyvárosban és rendszeresen villamosozom, de eddig nem történt semmi említésre méltó velem. Valamikor ugye el kell kezdeni? Hát most, ahogy már látszik a hasamban Babó, a mozgásom és a szemem pedig az „állapotomról” árulkodik, ráadásul még egy hároméves kisfiú is kapaszkodik belém, kellett átélnem az első villamosbéli atrocitásom – egy “kedves”, fiatal lánytól. 

 

pikto

Jelenleg mind illett rám… Bár az elsőbbségi ülésig nem jutottam el…

 

Ugyan már van pocakom, de valóban, ha nem figyelik s ráadásul télikabátban is vagyok, nagy valószínűséggel nem veszik észre; viszont az nem kérdés, hogy messziről látszik rajtam, hogy nem úgy közlekedek, ahogy a többiek. Ennek ellenére nem szokásom segítséget kérni, nem szoktam senkit felállítani a tömegközlekedési eszközökön, sőt, ha az állapotom engedi, az önkéntes, udvarias felajánlást is elutasítom, ha látom, hogy a másik is rászorul arra az ülőhelyre.

Most sem néztem szét, megálltam egy biztos ponton, ahol biztonságosan tudtam kapaszkodni, a lábam között pedig tartani a három és féléves fiacskám. Zsebem szeretett volna az ajtóhoz állni, kinézni az utcára, és figyelni az elsuhanó autókat. Persze, most ez lehetetlennek tűnt, de azért ő folyamatosan, dülöngélve könyörgött:

– Légyszi, légyszi, légyszi…

Valószínűleg a mögötte ülő lány kabátjához hozzáérhetett, mert a lány (magamban azért nem ilyen szofisztikáltan nevezem) hátra-hátrapillantott és erőteljes mozdulatokkal, grimaszokkal adta tudtunkra a felháborodását, miközben a kezében a telefonját és az iPodját nyomkodta. 

Nem volt elég, hogy alapból nem éreztem jól magam. Pont ez kellett anyai lelkemnek! Persze tisztában vagyok azzal, hogy az, hogy veszélyeztetett állapotban vagyok, a hasam pedig a menéstől állandóan görcsöl jobb oldalt, nincs rám írva, de emiatt igenis hagytam, hogy a sértettségem felülkerekedjen rajtam. Odahajoltam a khmmm…. lány elé, és szépen megkértem:

– Ne haragudj, átadnád a helyed, rosszul érzem magam!

A khmmm… lány először úgy tett, mint aki nem hallja a fülébe dugott fülhallgatójától, de akkor még közelebbről, hangosabban megkértem. Akkor viszont még hatalmasabb grimaszokat vágott, hogyan lehetek én ilyen udvariatlan, bunkó. Az volt a szerencséje, hogy a szemben ülő hölgy meghallotta a kérésem, és szó nélkül leültetett a saját székére, mert különben már azon gondolkodtam, hogyan essek az ölébe úgy, hogy véletlennek hasson, miközben a fiamra is vigyázok.

Zsebemet felültettem az ablakba, és ugyan úgy csináltam, hogy ne érhessen hozzá, azért a fülébe súgtam: nyugodtan térden rúghatja csak úgy véletlenül. De a három és féléves fiam intelligensebben viselkedett nálam, mert rám nézett és csak annyit mondott:

– Ezt nem szabad!

Azért jól esett kicsit úgy bosszút állni, hogy sikerült felé hangosan, mély torokkal, betegesen köhögni egy sort, amire ő megint csak grimaszolt egyet.

Mi előbb leszálltunk, mint ő. A mozgássérültségemet jobban kihangsúlyoztam, hátha így egyszer leesik neki a tantusz. Bár nem hiszem…

Ilyenkor azért sajnálom, hogy él a személyiségi jogok védelme, mert úúúgy megmutatnám nektek. Viszont így csak ennyi látszódhat belőle:

15492228_326884257710657_8059243861398616587_n

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!