Sub Rosa

Sikítófrász

 

Fotó: alice.d/Flickr

Az ember gyermeke bármikor meg tudja lepni még az anyját is. Azt hinnénk, hogy ismerjük, mint a tenyerünket, de mindig produkál olyat, amitől csak bámulunk ki a fejünkből, hogy ez meg most mi, valóban a saját gyermekünk áll előttünk, vagy valaki vagy valami által megszállt kis…

Eddig én szerettem Zsebbel vásárolni. Együttműködő volt, ráadásul segített is, megkönnyítette a helyzetem. Ugyan sok ember nem nézte túl jó szemmel, ahogy a kicsi lábak szaladgálnak a sorok között, miközben egy nehéz kosarat vonszol maga előtt, vagy után. Nem jöttem rá ilyenkor, hogy azért, mert kerülgetni kell, vagy mert sajnálják, hogy kihasználom, de igazság szerint nem is foglalkoztatott. Mindkettőnknek megfelelt.

Tegnap családostul a Lurdyban voltunk, kicsit vétkeztünk, mert a reggeli-ebédünkre olyan egészségtelen kaját ettünk, mint a bohócos gyorséttermi hamburger. Megkívántuk. Zseb leginkább a játékra hajt ilyenkor, a menüjéből mindig marad, amit most is a színes, szagos papírdobozban hoztunk haza. Viszont még be kellett mennünk vásárolni a Reálba.* Én kint maradtam a hamburgermaradékkal, amíg a fiúk elindultak befelé. A pénztárnál lévő pékség zárva volt, és egymásba csúsztatott székekkel, asztalokkal barikádoztak el. Így ugyan leülni nem tudtam, de legalább neki dőlhettem az egyik asztalnak, amire a táskámat, dobozt is lepakolhattam. A gyerek apja bent is volt már, amikor Zseb a forgóajtó előtt megállt. Valamit nagyon magyarázott, mire az apja hozzám küldte. Zseb oda is szaladt hozzám, majd megkérdezte:

– Anya, van pénzed?

– Mire?

– …

Pislogtam, hogy mit is szeretne, de rossz anyához méltóan nem értettem meg. A biztonsági őr szemfülesebb volt, rögtön levágta, hogy bevásárló kocsit szeretne.

– Ahhoz te már nagy vagy, az kisbabáknak való! – állt a segítségemre.

Aha! Ebből az lett, hogy azóta sincs fogalmam, hogy Zseb bele szeretett volna-e ülni a kocsiba, vagy tolni, vagy csak ráállni az orrára, ahogy régen gyerekként én is. Az viszont tény, hogy másfél kilóval már nehezebb, hogy beleüljön (ha jól emlékszem 15 kg-ig szabad). Sosem értettem, hogy ha vásárol az ember, több kilót is beletesz (csak gondoljunk arra, hogy vesz egy karton tejet, pár kiló krumplit, tuti meghaladja a 15 kilót, akkor miért éppen a gyerekülést kell ennyire korlátozni.

A leggázabb viszont az volt, hogy mivel már a férfi is közbeszólt, Zseb bepöccent, amitől már nem lehetett értelmesen beszélni vele. Sikítani kezdett:

– KOCSIIIIIIT!

De olyan hangosan, hogy még a dobhártyám is majd’ beszakadt tőle. Oké, ilyenkor mi a teendő? Mert bevallom őszintén, még így nem jártam vele. Otthon már igen, de akkor ignorálom, ami hatásos: néhányszor kikiabálja magát, utána már átvált a kérlelő légysziiiii-re. Na de itt, ahol azért nem egy ember volt, mi tévő legyek?! Megpróbáltam lehajolni hozzá, elmagyarázni neki a dolgokat, de az csak olaj volt a tűzre. Még hangosabban kiabált. Az autókulcs apánál, kint azért akárhogy is sütött a nap, hideg volt, én magam sem szívesen mentem volna ki. Ennek ellenére megpróbáltam feladni rá a kabátot, hogy eltereljem a figyelmét: menjünk nézzük meg a kirakatokat, az autót. Hasztalan volt, megragadta az egyik asztal lábát.

Egy idősebb nő a fejét rázva haladt el mellettünk. A biztonsági őr odajött, hogy ne kiabáljon, mert zavarjuk a pénztárost. Biztos, nem lehet valami nagy zseni, gondoltam bosszúsan és gonoszkodva, de leginkább azért, hogy a kínos helyzet okozta frusztrációmat sehogy se a gyereken vezessem le. Ő ehhez még kicsi, viszont a pénztárosnő felnőtt, sőt, jó egy-két korosztállyal még nálam is idősebb, pontosan tudhatná, hogy megy ez. Sokkal jobban, mint én…

Egy fiatal házaspár tolta oda mellénk a babakocsiban a másfél év körüli fiúkat.

Fiam, nyugodtan hisztizz te is, hiszen gyerekeknek ez a dolguk! – mondta az apuka.

Hálásan tekintettem rájuk, hogy legalább ők kiállnak mellettünk. Tőlük tudtam meg, hogy a pénztárnál rendesen kaptuk a megjegyzéseket. Ettől azért kellemetlenebbül éreztem magam, de továbbra is higgadtan próbáltam szót érteni Zsebbel, aki azért kicsit visszavett, csak az asztalt nem engedte el.

Nem volt elég a pénztárosnő morgó tekintete, a kolléganője, kinézetileg az egyik takarítónő lehetett, odajött, és rángatni kezdte az asztalt, amit Zseb fogott:

Engedd el az asztalt! – parancsolta, amitől viszont forrni kezdett bennem a düh. Nem értettem, miért zavarja, hogy az asztalba kapaszkodik, és egy kicsit kirángattuk a helyéről (amiben az én kezem is benne volt) . Később is meg lehetett volna igazítani, úgyis csak ott szédelgett az üzletben. – Ne legyél rossz!

Ajaj! Kimondta a bűvös szót, amire ugrom!

Nem rossz, csak még kicsi! – kaptam fel a fejem. Lehet, hogy méretileg 5-6 évesnek néz ki, de még 4 éves sincs.

Ne szóljon bele, itt van az anyja! – mondta a másik anyuka.

Csak kedvesen beszéltem a gyerekhez! Azt sem szabad? – méltatlankodott a nő, de elment.

Addigra Zseb már a kezemet fogta, és nem kiabált, bár halkan kántálta a kocsi szót. Megvártuk apát, megköszöntem a fiatal párnak a támogatást, majd elhagytuk ezt az ellenséges légkört.

 

 

*Ó, igen, most szándékosan kiírom a nevét.

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!