Sub Rosa

Terhességi panaszkodások – 2 gyerek se több, se kevesebb

Brothers

35. hét 4. nap, azaz van még pont 30 nap.

Visszaolvastam Zsebbel való terhességem, és éppen ennyi volt hátra, amikor írtam egy bejegyzést a vásárlásaimról, hogy kezdek készülni a szülésre.

Eddig is tudtam, de most bizonyosodtam meg igazán, hogy nekem a Sors két gyereket szánt – nem kevesebbet, nem többet. Ha Zsebbel ilyen lett volna a terhességem, mint Babóval, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy bevállalom a másodikat. Szóval ennek így kellett történnie! Zsebbel álomterhességem volt, viszont mellette érzelmileg voltam szinte végig a padlón. Most mindenem fáj, valahol a hátam közepére kívánom ezt az állapotot, de erősnek érzem magam, és az elmúlt hónapokban sokkal könnyebben túlléptem az érzelmi megrázkódtatásokon. Persze, vannak félelmek, hiszen a múlt kísértetei nem hagynak el teljesen, de most, hogy Zseb már kézzelfogható, sokkal nagyobb erőt adnak a fiúk, mint anno egyedül, Zsebi baba a hasamban. Valahogy úgy érzem, nem vagyok érzelmileg annyira másra utalva. Élvezem a társaságát, de már nem félek annyira a magánytól, az egyedülléttől. Mert tudom, hogy nélküle is mindent meg tudnék oldani, jól elboldogulnék a fiúkkal. És ez a tudat olyan erőt ad, amire szerintem a legtöbb kismamának szüksége van.

Ehelyett jelenleg magától a szüléstől rettegek. Hiszen egyszer már átéltem, tudom, mennyire fáj! Sophe jegyezte meg: de hát eddig mindig azt mondtad, milyen csúcsszuper szülésélményed volt! Ami igaz is, mert tényleg mindenkinek olyat kívánnék, amit Zsebbel átéltem. Viszont azt senkinek sem szabad elfelejtenie, hogy a szülés fájdalommal jár. S egyszer túlesni rajta más érzéseket kelt, mint mikor már tudom, hogy ez és ez vár még rám. Ráadásul ez a terhesség tényleg másmilyen, mint az előző…

Kihasználtuk még az utolsó lehetőségeket, és a gyermekeim apukája elvitt egy Lindsay Sterling koncertre. Imádom a hegedűt! Ez a csaj meg egy kis energiabomba. Hihetetlen látványos és élvezetes volt. Főleg a hasamban mozgolódó magzatom. Ennyire aktívnak még nem éreztem az elmúlt 9 hónap során 😀 

A fentebbi sorok még tegnap születtek, ma már február utolsó napja van, azaz egy nappal közelebb vagyunk a nagy eseményhez: 29 nap.

Emlékszem, Zsebnél is voltak olyan pillanatok, amikor már a lakásunk két közeli pontja között sem tudtam kapaszkodás nélkül közlekedni, viszont arra is, hogy az utolsó nap még a Millenárison sétálgattam a könyvfesztiválon, majd 1 villamosmegállónyi utat (ok, átlagtempómban 6-7 percnyit) hazagyalogoltam, mielőtt bementem a kórházba. Erre most, van még egy bő hónapom, és már két lépést nem tudok megtenni, mert 1) valahogy elveszett az a kevés egyensúlyom is, ami eddig volt; 2) a lágyékomba szúró és éles fájdalom hasít bele. Ezek az elmúlt napokban igencsak megkeserítették az életem, mert tényleg magatehetetlen lettem, pedig itt van a nyakamon a háztartás és egy aktív, óvodaköteles majd’ négy éves. Ráadásul lesz egy olyan hét is, amikor teljesen egyedül leszek, mert a gyerekek apját megint külföldre küldik a cégtől…

A legrosszabb pedig az, hogy nem kizárólag egy múló, mozdulatra történő fájdalomról van szó, hanem egy monotonról is, amely a jobb csípőmtől kezdődően végighúzódik az egész combomon.

De ígérem, itt befejezem a nyafogást, hiszen mégiscsak egy csodán esem át! ♥

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Címkék: ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!