Sub Rosa

Ha nő vagy, tényleg nincs benned semmi tolerancia???

Előre bocsátom, most is panaszkodásról fogtok olvasni! Amíg az első terhességem alatt megúsztam a nagyobb konfliktusokat, most nem sikerült. Egyet olvashattatok már a villamosról, most meg jöjjön egy parkolási sztori.

Budapest belvárosában számomra nem volt könnyű az óvodaválasztás. Ugyan egy közeli óvodához tartoztunk volna, ami gyalog nekem is csak 10-15 perc séta, mégis a messzebbi Kerekerdőt választottam, ahol nagyobb az udvar, autóval is könnyebben meg lehet állni, és nem kell annyit gyalogolnom, főleg télen, amikor még az udvarra sem merem kitenni a lábam. Már a beszoktatásnál rájöttem, hogy nagyobb fennakadásokkal is szembe kell néznem. A legnagyobb, hogy terhes lettem, ami azt a maradék mozgáslehetőséget is korlátozza, amivel egyébként rendelkezem. Szóval hiába van több parkoló, reggelente vadászni kell a helyekre, és volt olyan, hogy a szomszéd utcában tudtam csak megállni. Innen mondjuk hosszú sétát kellett megtennem, de legalább nem volt lejtő, amin a mostani ingadozó egyensúlyérzékemmel igencsak veszélyesen közelítek meg. Körülbelül ugyanannyira, mint a másik irányban lévő lépcsőt… És még csúszós útról nem is beszéltem, amivel télen igencsak szembe kellett néznem!

Hiába található egy integrált ovi is az épületegyüttesben, mozgássérült parkoló az nincs. Szóltam az önkormányzatnak, a jegyzőig el is jutott a kérésem, de igazán nem lett belőle semmi. Ezért még a kezdet kezdetén beszéltem az óvodavezetővel, hogy találjunk ki valami megoldást. Mivel az udvarba csak kapunyitó segítségével lehet beállni, így sajnos azt nem tudta felajánlani, hogy a bejáratig menjek autóval, viszont magától ajánlotta fel, hogy ha 8 óra után megyek (addig hozzák a reggelit), nyugodtan álljak meg a kapubejáróban, ha nem találok közeli helyet, majd ő személyesen beszél a portásokkal, hogy nekem erre engedélyem van. 

A kapubejáró egyébként két autószéles. Amennyiben nem úgy állnak be a többiek, mindig próbálok a szélére húzódni, hogy mellettem simán beférhessenek azok, akiknek engedélyük van a bejutásra. Télen, amikor az óvoda területén napokig (sőt merem állítani hetekig) nem takarították el a jeget, feljebb álltam, teljesen a járdáig, hogy már egyenesben tudjam elengedni az autót. Nem akartam megkockáztatni, hogy az autóm alá csúszok, elég volt egyszer az óvoda udvarán – 5-6 hónaposan hasra vágódni a jégen. Már ekkor találkoztam a “hölggyel”, aki türelmetlenül dudált rám, hogy várnia kellett miattam. Furcsa mód, azt figyelmen kívül hagyta, hogy ketten kísértek ki az épületből az autó ajtajáig, ahol igencsak csúszkálva, botorkálva tudtam beszállni csak. Elismerem, ennek ellenére igaza volt, fél 9-kor tényleg elzártam a bejutását. 

Mostanság, ahogy közeledik a nagy nap, egyre nehezebben megyek. Rettentően fáj a csípőm, ami a mozgásomon látszódik leginkább. Lassan, kapaszkodva, fájdalmakkal küszködve… Emiatt, amennyire lehetséges, közel állok a járdához, mégis odafigyelve, hogy mellettem elférjenek. 

Ma is így tettem. Ahogy megálltam, kiszálltam, de a vezetői oldalon az ajtót nyitva hagytam, mert nőnap alkalmából vittünk virágokat az óvónők számára. Kiengedtem Manót is a gyerekülésből, majd a csomagtartóból próbáltam kihalászni a kért gyümölcsöket. Dudáltak. 

Amennyire gyorsan a nagy hasamtól lehetséges volt, lecsaptam a csomagtartó ajtaját, kiabáltam a fiamnak, hogy az autó elé szaladjon, és az autóba végig kapaszkodva becsuktam az ajtókat, majd a motorháztetőre támaszkodva megálltunk, hogy megvárjuk, míg elhaladnak mellettünk. 

Aha, ahogy Móricka elképzeli!

A “hölgy” csak integetett, hogy beállna. Először azon gondolkodtam, hogy mit nem vettem észre, amitől nem fér el, de semmit nem láttam. Nem álltam annyira fenn a kapuban, általában két autó szokott várakozni a feljáróban, az ajtóim becsukva. Intettem, hogy nyugodtan mehet, elfér. Ekkor már az is megfordult a fejemben, hogy nem lehet éppen jó sofőr, ha nem veszi észre, hogy elfér a két autó egymás mellett.  

Ugyan közelebb jött, de még mindig az autóm végénél álldogált, s mutogatott. Végül lehúzta az ablaküvegét, és kiszólt:

– Be szeretnék állni!

Oké, dünnyögtem magamban, mi tart vissza?

Elfér! – kiáltottam vissza neki, de nem mozdult. – Én is el szoktam férni másik autó mellett, ha azon az oldalon parkolok.

Végre elindult, de azért mellettem is megállt:

– De ne álljon ide! 

Ekkor felment bennem a pumpa. Megjegyezném, hogy rajtam nagyon látszódik, hogy nem úgy közlekedek, mint a többiek! Látványosan csúnyán, ügyetlenül, dülöngélve mozgok, ami a terhességnek köszönhetően még inkább feltűnő és lassított. A szememről is ordít, hogy sérült vagyok, ha véletlenül nem látta a menésem. De ennek a nőnek látnia kellett! A hasam nem, mert felhúzott cipzárú kabát volt rajtam, de abból, ahogy megkerültem az autót, igencsak észre kellett volna vennie, hogy fájdalmaim is vannak…

– Az igazgatónő engedélyével állok itt! Ön meg Hölgyem, simán elfér mellettem.

– Ez akkor sem parkoló, itt nem lehet megállni!

– Amíg nincs mozgássérült parkoló, addig az igazgatónő mondta, hogy nyugodtan álljak ide. 

Nem tudom, hogy ezt hallotta-e még, mert végre elhúzott mellettem.

Azért elgondolkodtam, hogy ki lehetett ez a nőszemély? Sima irodista? Konyhás néni? Takarító? Akkor még talán megértem, hogy empátia, tolerancia, segítőkészség nincs benne. Csak remélni tudom, hogy ő nem tartozott az óvodapedagógusok csoportjába, mert akkor milyen emberi értékeket adhat át a felügyelete alá eső gyerekeknek? Legyetek türelmetlenek, nézzétek le a rászorulókat, tapossatok bele mindenkibe? 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Arina T. says:

    Csak egy senki volt, egyszer eljut majd odáig, hogy egy átlagos ajtón nem fér be. 😀


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!