Sub Rosa

Lehet egy császár csodálatos? Simán! – egy pozitív szülésélmény

Poénból 3D-s mopsznak öltöztem még az utolsó reggel. Többet nem lesz ekkora pocim. 😛

Vasárnap, 2017. március 12-én, délben még semmit sem sejtettem. Ott ültünk a nagyimék asztalánál, s keresztapummal beszélgettünk, mikorra is várható Babó születése. Még volt két hetem. Bár szerettem volna, ha előbb jön, mert már nagyon, de nagyon fájt mindenem, nehezen viseltem szinte az egész terhességet, de azért reménykedtem abban is, hogy március 23-án még simán elmehetek a Szépség és a Szörnyeteg bemutatójára a moziba.

A trailert látva ugye megértitek, miért is akartam a 38. héten még moziba menni. Ezen a vasárnap voltam 37 hetes + 2 napos.

Reggel már szokatlan fehér folyásom volt. Zavart, de mivel hétvége volt, két nappal később mentem volna CTG-re az orvosomhoz, ezért sem akartam zavarni, inkább rákérdeztem a Mindent a szülésről (szakértőkkel) csoportban, hogy volt-e valakinek hasonló, s mennyire mutatja a közelgő szülést. Hiszen a programozott császárhoz volt még két hetem plusz egy-két napom. Többen írták, hogy ezután elég gyorsan elfolyt a magzatvizük. Sőt, megerősítettek abban is, hogy ha most megszülnék, sem lenne már koraszülött. Leginkább emiatt kezdtem el jobban figyelni a testem jelzéseire. Hetekkel később tudatosult csak bennem, hogy ez nem volt más, mint maga a nyákdugó.

Ebédnél nehézkesebbnek éreztem magam, keménynek a pocakot, de úgy gondoltam, hogy Babó éppen úgy fekszik, őt érzem csak. Bevallom őszintén, megittam egy kevés vörösbort, hátha attól enyhül a feszítés. Nem igazán, de akkor sem adtam neki nagyobb jelentőséget.

Elindultunk hazafelé, ami végül is elindíthatta nálam a folyamatot. Az egy órás kocsiút alatt végig keményedtem. A hasam folyamatosan olyan volt, mint egy kemény görögdinnye, egy pillanatra sem enyhült. A körforgalmakat nehezebben tűrtem, néha éreztem még valami plusz feszülést fentről lefelé, nyilallást, de meg voltam győződve, hogy ez tuti csak jósló fájás. Mégis a telefonomra letöltöttem egy vajúdó programot. Mire hazaértünk kezdett el a derekam is sajogni. Ekkor végigfutott a gondolat a fejemben, hogy mennyire is körkörösen jönnek ezek az érzések, és mire felértem az első emeleti lakásunkba, már a fürdőből hívtam anyumat, hogy úgy néz ki elindult. Oké, továbbra is bizonytalan voltam benne, mert a) most sem tudtam, mit kellene éreznem, b) nem voltak elviselhetetlennek, sőt, c) nem rendszeresen jöttek, hanem folyamatosan fájt a hasam, s leginkább felülről lefelé, nem pedig alul. A derékba nyilallásokat próbáltam mérni, ahol viszont találtam egy kevés rendszerességet: 11 percenként jöttek.

Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam. Körülbelül ugyanazokat a „rituálékat” csináltam végig, amiket az előzőnél, csak az epilálást hagytam ki, mert úgysem látom magamnak, nem akartam semmimet sem megvágni, meg ha mégis műtétre kerül a sor, akkor ott protokollból megcsinálják nekem.

Persze, nem én lettem volna, ha nem kérem ki azonnal a barátnőim véleményét. Abra és Juli18 támogatásával hívtam is az orvosom. Szerencsére felvette azt a telefonját is, aminek a számát ismertem. Kérdezte, hogy hány percesek a fájásaim. Továbbra is 11 perceseket sikerült mérnem. Mivel császáros vagyok, így ne várjak tovább, menjek be a szülészetre! Maximum hazaküldenek még…

Nem szívesen tettem, hiszen Manó az egész héten türelmetlenül várt Jégkorszakot nézte, és nem akartam megint este szülni. Rettegtem tőle. Leginkább a spinális érzéstelenítéstől, a remegéstől, attól, hogy a gyerekkel megint ott leszek hagyva és nem tudom mozgatni még a fejem sem. Napközben sokkal jobb lenne! elég lenne 3 napot kórházban töltenem, a 6 órás mozdulatlanság alatt is ott lehetne velem a csöppem, hiszen nem lennék magamra hagyva. 

A kórházi csomagom 99%-ban készen állt, csak az olyan dolgok hiányoztak belőle, amiket napi szinten használtam. Fogtam a Saturnus gyűrűs kalendáriumomat, amiben összeírtam a check-it listát, majd a maradék dolgokat is beledobáltam a bőröndbe. Végül Manót is sikerült felöltöztetnünk, lassan elindulhattunk a kórházba.

Bent lifttel mentünk fel a szülészetre. Csöngetés után egy takarítóval találkoztam, aki be is küldött a vizsgálóba, s nem sokára jött egy szülésznő is. Kicsit szégyenkeztem, de muszáj volt segítséget kérnem a vetkőzéshez. Szerencsére türelmesen, segítőkészen álltak hozzám. A vizsgálat viszont szerintem nem hozott megfelelő eredményt, mert hívott egy doktornőt is, hogy vizsgálja meg újra a méhszájam. Csodálkoztam rajtam, hiszen eddig a dokimtól mindig azt hallottam, hogy lent van már, a méhnyak el is tűnt, most meg már szinte a gyomromnál matattak bennem. Az izmaim csak úgy rándultak össze, alig bírtam nyugton maradni. Tágulás az nem volt, maximum egy ujjnyira, de most nézem 1-2 centire.

Jöhetett a CTG.  Zseb születése jutott mindkettőnk eszébe, hiszen akkor sem volt rajtam kívül más a szobában, és most is ugyanabba a fotelbe puffantam le, ahová 4 évvel ezelőtt, sőt, ugyanolyan tanácstalanok voltunk, mint akkor. Annyiban volt csak más, hogy most egy álmos kis Manó is ült velünk. Mindkét alkalommal megkérdezték: mi miatt készülünk császármetszésre? Másodjára felkészültebb voltam: korábban kaptam egy beleegyező nyilatkozatot az orvosomtól, amelyben az előző császárra hivatkozok. Így ezzel nem volt gond, mehettem is az előkészülőbe.

Azért megkérdeztem, hogy akkor valóban most szülök? Ez már valódi fájások?

– Hát, a gép mutat fájásokat… 

– Nem várhatnánk reggelig? – tényleg nem akartam éjjel szülni, megint magam maradni egy teljes éjszakán át.

– Miért akar várni reggelig? Ezt már nem lehet visszacsinálni-

Visszacsinálni nem akartam, de még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy most csak jóslók vannak-e, vagy tényleg megindult a szülés.  A zárójelentésemen látom csak, hogy 5 perces fájásokat mutatott a gép. Beletörődve átmentünk az előkészítő terembe. Úgy emlékeztem, hogy ott több időnk lesz, de most valahogy csak úgy röppent az idő. Levetkőzés, borotválás (szégyenkeztem volna, ha nem remegtem volna a félelemtől), branül beültetés. Muszáj a bal kezembe, hiszen a műtétnél azon az oldalon leszek kikötve, oda kötik be az infúziót. Igen ám, de amíg a jobban látszódnak az ereim, a balban alig, ott mindig hosszú és fájdalmas percekig szurkálnak. Most sem volt másképp, leszámítva azt, hogy nem lettem véraláfutásos, mert a csuklómba ültették be.

Közben felhívták az orvosom, aki nem sokára be is futott, hiszen már számított rá a korábbi telefonhívásom után.

Én egyre inkább rettegtem. Leginkább a spinális érzéstelenítéstől. Nem az interneten terjedő rémtörténetek miatt, hanem a saját emlékeim miatt. Ha tehettem volna kihagytam volna az egészet. Ami valamicskét elterelte a gondolatomat: a megszületendő gyermekünk neve. Még mindig nem tudtuk, hogyan hívjuk. A második nevében egyetértettünk, de az elsőben nem. Azaz, semelyikre nem mondta az apja, hogy oké, ez tetszik. Talán egyre, de közöltem vele, nem lesz CSECS a fiam monogramja. Olvassátok csak egybe… Kaptunk vagy negyedóra gondolkozási időt. Ebben az időben mindenről beszélgettünk, csak a nevéről nem, így már toltak be a műtőbe, amikor a szülésznő jelezte, hogy letelt az idő, mondjuk már meg a nevét. Kérdőn pillantottam a páromra, hiszen az ő kezében volt a döntés joga:

– Izé… Legyen akkor, amit te akartál: Csanád Csongor.

Manónál nagyon zavart a túl közvetlen, érdeklődő, mindenlében kanál betegszállító, de apumnak igaza volt: ebben a lelkiállapotban, ebben a kiszolgáltatott helyzetben (hiszen anyaszült meztelenül vagyok előtte) tök mindegy volt a személye, körülöttem mindenkit legszívesebben leütöttem volna. A tudja emelni a lábát? kérdésére például köpni-nyelni nem bírtam hirtelen, pedig totálisan jogosan tette fel. Hát más helyzetben simán ment volna, de ott annyira lemerevedtem, hogy olyan merev voltam, mint egy farönk. >:(

Most nem ért annyira váratlanul a fény, most meghallgatták azt a kérésemet is, hogy a lábam alá tegyenek egy széket, mert akkor könnyebb domborítanom. A két aneszteziológusnak örök hálám! Mindketten annyira odafigyeltek rám. Nem harapták le a fejem, inkább nyugtatgattak, a doktornőnek pedig elsőre sikerült a szúrás. Meg is lepődtem, hogy már döntenek hátra, míg én azt várom, hogy újra próbálkozzon. Közben oxigént kaptam a számon keresztül. Ha jól érzékeltem olyan 7 perc kellett várni, míg hatott az érzéstelenítő, de végül valóban nem éreztem a húzáson, nyomáson kívül semmi mást. Ó, igen, bizony ám lehet érezni, ahogy nyomják ki a pici kis testet!

A doktornő folyamatosan simogatta a homlokom, nem engedte, hogy felemeljem a fejem. Közben kiderült, hogy nagyon vékony a hegem. 

Babó szerintem nem sírt fel azonnal. Legalábbis előbb mondta a doktornő, hogy megszületett, mint ahogy meghallottam a hangját. Valószínűleg emiatt lett 9/10-es az Apgarja, bár ezt a kórházban azzal magyarázták, hogy a császármetszés miatt. (Zsebnek 10/10-es lett pedig ő is császáros volt.) Ahogy megmérték, becsavarták, hozták is oda hozzám. Próbáltam nem felemelni a fejem, egyszer mégis sikerült, a doktornő úgy rántott vissza hanyatt fekvésbe. A kincsem gyorsan el akarták vinni, de a másik aneszteziológus még erőteljesebben odanyomta az arcomhoz, és megtörtént az első anya-babapuszi is  <3

Amíg az első szülésemkor, Zseb elvitele után jött egy nagy pánikrohamom, most hihetetlen nyugalmat éreztem. Nem fájt semmim, nem is éreztem semmit, a doktornő tovább nyugtatgatott, és gratulált. Az oxigén továbbra is áramlott a maszkból, amiért külön hálás voltam, mert így egyáltalán nem volt hányingerem. Az orvosom jegyezte meg varrás közben, hogy valójában mekkora veszélyben voltam: annyira elvékonyodott a hegem, hogy bármelyik percben szétnyílhatott volna.

És ezzel akart várni reggelig… – jegyezte meg a doktornő, aki korábban megvizsgált, illetve a műtét alatt asszisztált.

Reggelig? – döbbent meg az orvosom. – Akkor már túl késő lett volna! 

Őszinte leszek, nem tudom, mennyire voltam veszélyben. A VBAC-ról írt tanulmányok szerint mindössze 1%-nyi esély van a méhszakadásra. Viszont egy percig sem kételkedek a dokim szavában, de a párom sem, akinek gratuláció során szintén elmesélte, mekkora veszélyben voltam, és mennyire jó, hogy nem vártunk tovább.

Varrás után feltoltak a csecsemős osztályra. Vicces, ugyanabba a szobába kerültem, mint 4 évvel ezelőtt, csak most nem a középső ágyba, hanem az ajtó mellé. De innen már egy másik történet. 🙂

 

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!