Sub Rosa

Anyuka, nem vesz levegőt! – beadták a Prevenart

Ártatlan vagyok….

Leszögezem: nem vagyok oltás ellenes! Sosem elleneztem a kötelezőket, sőt az ajánlottak közül is szinte mindegyikkel beoltatom a fiaim. És a jövőben is fogom!

 

Babót napra pontosan 2 hónaposan kellett vinnem a 2 hós státuszvizsgálatra, amikor is két kötelező oltást is kapnak a kicsik: a kombinált Pentaximet (diftéria, pertusszisz, tetanusz, IPV és H. influenzae B), illetve a B tipusú agyhártyagyulladás elleni Prevenar 13-at.

Manó 4 évvel korábban minden oltás után vígasztalhatatlanul sírt. Babónál hasonlóra számítottam, de arra egyáltalán nem, ami bent az orvosi szobában ért.

Mindkét gyerekem nyugodt természetű (volt). Babó ugyan elaludt az úton a babakocsiban, de vetkőzés során felébredve kíváncsian figyelte, hová viszem, mit csinálunk vele. A kezdeti mérések alkalmából érdeklődve nézelődött, gügyögött. 60 cm és 5,75 kg.

Vihettem is a doktornő elé. Mivel még az előző kisbabával voltak elfoglalva, nem akartam zavarni, visszavittem az öltözőbe. Ez a közjáték elég volt arra, hogy Babó rájöjjön: ő még nem kapott enni, és most ő minden áron cicire vágyik. Természetesen sírással adta a tudtomra. Csak a váróteremben tudtam volna megszoptatni, ahol hideg volt, a babám pedig már meztelen. Babó egyre inkább sírt.

A doktornő a vizsgálat során kedvesen próbálta megnyugtatni, de Babó továbbra türelmetlenkedett. Cumija ugye nincs, a kezét pedig nem volt hajlandó rágcsálni. Meghallgatták a tüdejét, megnézték a torkát, majd jöhettek az injekciók. Az első a Prevenar volt. 

Megfogtam a kezét, odahajoltam a homlokához, és puszilgatni kezdtem. Oda sem néztem, csak a homlokát csókolgattam, míg ő egyre hevesebben sírt. Arra eszméltem, hogy a doktornő az arcunkat fujja. Először az futott át bennem, hogy kész, és a doktornő milyen kedves, fújással hűsíti a fájdalmát. Az akkor még nem esett le, hogyha a combját fújta volna, nem az arcunkon érezzük. A következő fújásnál egyenesedtem fel kissé értetlenül, hogy mi történt. 

– Anya, nem lélegzik! Nem vesz levegőt!

Hallottam a doktornő kétségbeesett hangját, majd ijedten, lefagyva néztem a mozdulatlan babám arcára, s figyeltem, ahogy a doktornő a kezével a mellkasát nyomja meg. Babóból ekkor szakadt ki a levegő. 

Annyira fájt neki, annyira megijedt, hogy a nagy sírástól hirtelen nem kapott levegőt.

A következő oltásnál már remegtem. Megint előrehajoltam, de akkor már én magam is figyeltem a száját, és folyamatosan azt duruzsoltam a fülébe:

– Vegyél levegőt, vegyél levegőt, vegyél levegőt!

Azóta rettegek, ha sírni kezd, és előre félek a következő havi oltásoktól…

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!