Sub Rosa

Akartalak, megszültelek! Most már alkalmazkodj!

 

Császármetszés után – az aranyórát nem számítva, mert az is volt – megkaptam Babót. Ott feküdt mellettem, és tágra nyílt szemekkel figyelt. Azzal az ősibizalommal, aminél nincs erősebb a világon: „vigyáztál, óvtál az elmúlt 9 hónapban. Kérlek, vigyázz és óvj a következőkben is, hiszen az életem rajtad múlik!”

A csecsemő élete 100%-ig másokon múlik!

A babák úgymond életképtelen állapotban jönnek a világra. Törékenyek, a mozgásfejlődésük még kifejletlen, életük és egészségük teljes egészében azon múlik, hogy mások észreveszik-e a szükségleteit.

Mire is lehet szüksége ugye egy babának?

Etetésre. Megfelelő komfortérzetre, nyugalomra. A hiányukat pedig sírással tudja jelezni.

Szülők, akik ezt elfelejtik…

Egy nő két dologért bármire képes: hogy legyen gyereke, vagy hogy ne.

Sosem fogom azokat a nőket (szülőket) megérteni, akik évekig küzdenek azért, hogy végre megfoganjon az áhított gyermek, és utána, amikor már a karjaikban tarthatnák, leteszik, magukra hagyják, mert a saját megszokott életüket nem akarják feláldozni.

Több ezer, millió forintot kidobnak az ablakon, csak azért, hogy végre szülők legyenek, utána meg önző mód hátat fordítanak annak a kis „szerencsétlennek”, mert valahol poroszos elveket tanultak, olvastak.

És ők mennyire jó szülők, hogy már most idomítanak…

Hiszen a gyerek csöppent bele az új környezetbe, neki kell alkalmazkodnia! A baba gyorsan megtanulja, mennyire számíthat a gondozóira. Először fél, retteg, majd beletörődik, megszokja, hogy nem számíthat senkire sem, mert nincs olyan személy, aki észrevenné, felismerné érzéseit. Úgy bánnak vele, mintha nem lennének érzései, mintha simán egy értékes tárgy lenne, akit ápolni kell, de leginkább azért van, hogy mutogathassuk. A pici félelme nem múlik el, de már feladja azt az ösztönös reakcióját, hogy bármi baja is legyen, jelezze.

A gyerek alsóbbrendűbb mindenkinél!

Egy beszélgetés során döbbentem rá arra, hogy mennyire benne van még a férfiakban a felsőbbrendűség tudata. Isten férfi, a vallásokat férfiak találták ki, ostoba feministák… Egyenlőség? Hülyeség! A főzés felemelő, de a mosogatás már asszonyi munka… Sorolhatnám. És ugyanekkor döbbentem rá arra is, hogy akik ezzel a szemlélettel azonosulnak, a gyerekeket még lejjebb sorolják. Egy gyereknek kuss a neve, míg nem kérdezik. Egy gyerek legyen illedelmes, szófogadó még akkor is, ha vele ellenkeznek, csúfolják, és ezt látja, érzékeli. Egy felnőtt bármit megtehet egy gyerekkel, míg fordítva Isten ments! Hiába van benne a törvényben, hogy már egy gyenge ütés is gyerekbántalmazásnak számít, a legtöbben mégis elfogadottnak tartják az „atyai pofont”. Egy gyereknek alkalmazkodnia kell a felnőttek világába!

De komolyan a mi világunk? Mennyivel vagyunk mi előbbre, mint ők? Mikor válhatnak egyenrangú féllé? Mi az, amitől már komolyan veszünk egy gyereket?

Én mindezt a válaszkész nevelésben találtam meg. Hiszem azt, hogy a gyermekeimet én akartam a világra hozni, nem ők kérték, hogy megszülethessenek. Emiatt olyan felelősséget vállaltam értük, mint senki más. Feladatom lett az ő jólétük, nyugalmuk, boldogságuk biztosítása, még akkor is, ha emiatt fel kell adnom sok mindent. Boldogan teszem, mert kiegyensúlyozott, mosolygós arcok néznek vissza rám. Sokan ezt összekeverik azzal, hogy ezzel önmagam is feladtam. Sosem tettem! Mindig is én maradtam: az a boldog, mosolygós – bár fáradt – nő, akivé az évek formáltak. Anyának lenni nem rossz dolog, nem mártírság. Vannak benne kegyetlen pillanatok, de melyik együttélésben nincsenek? Nem veszekszünk a házastársunkkal? Sosincs nézeteltérésünk a főnökünkkel, munkatársunkkal? A gyereknevelés is ilyen:

A gyereket nem nevelni kell, hanem megtanulni együtt élni!

Mindenkinek: a gyereknek is, a szülőnek is. És ez a kulcsa mindennek! Szabályok kellenek, de nem olyanok, amiket kizárólag a szülő alkot. A gyereknek is ugyanolyan joga van a saját törvényeit bevezetni egy családba, még akkor is, ha később került közéjük, vagy már a másodszülött. Neki már nincs választási lehetősége máshová menni, ha éppen az ő igényeinek nem megfelelő. Ennyit pedig igazán feláldozhatunk értük, ha már annyira szerettük volna őket…

Ritkán jönnek az új beszámolóim? Türelmetlenül olvasnál? Kövess Facebookon a - majdnem - napi frissekért!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Bouvet says:

    Szenzációsan jó cikk, Viv, köszönöm!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!